Arturus lázadás-sorozat novellapályázat 2. novella

Liana Rawin:  A szabadság ára

Zi'lëna iszonyattól tágra nyílt szemekkel figyelte, ahogy a lilás csontpengéjéről csöpögő vér türkizkékre színezi a nappali szőnyegét. Kétségbeesetten rázogatta a mellkasából előbújó, pengében végződő csápját, de Itt'rä vére befolyt a tetovált vésetek közé és elszínezte a fehér mintákat. Elhátrált a holttesttől.

Minden am'noga, még az iskolában megtanul vadászni, megfelelően használni a négy, csontpengében végződő csápját és a hat ujjából előugró karmait. Természetesen ölt már, de mindig csak vadállatokat, amikhez semmiféle érzelmi kötelék nem fűzte.

Az, hogy egy fajtársával kellett harcolnia, konkrétan a nemzőpárjával, értelmetlennek tűnt és teljesen valószerűtlennek. Még ha tulajdonképpen nem is érzett vonzalmat a férfi iránt. Még ha csak nem is kedvelte Itt'rát, s csupán a szülei ellentmondást nem tűrő akarata előtt meghajolva nyugodott bele a választásukba, akkor sem kívánta soha a halálát.

Az am'nogák régen túlléptek a belharcok és a klánháborúk civilizálatlan, barbár időszakán. Az am'noga életek védelme mára mindennél előbbre való a társadalom számára.

Ő pedig megölte Itt'rät.

Lehunyta a szemét. Ezért kitagadják. Börtönbe zárják... Soha többé nem lehet szabad.

Még az is lehet, hogy kivégzik?

Úgy érezte megfullad Itt'rä vérének szagától. Ki kell jutnia innen, azonnal ki kell jutnia...

Levegő után kapkodva riadt fel. Majdnem teljes sötétség fogadta. Rombusz alakú pupillái tágra nyíltak, ahogy a szeme megpróbált alkalmazkodni a szűk szerelőakna fényviszonyaihoz, ahova bevackolta magát, miután felszökött a von Anstetten birodalmi hajóra.

Hűvös volt. S bár Zi'lëna hozzá szokott a hideghez, ugyanis rendszeresen úszott és vadászott a Lu'täna holdat majdnem egészen beborító óceánban, most mégis megborzongott. Elfojtotta a felhorgadó bűntudatot, azt ismételgette magában, hogy nem az ő hibája, hiszen ő csak megvédte magát. Megdörzsölte a karjait. Ametisztszín pikkelyei sötétebb árnyalatot vettek fel, ahogy alkalmazkodtak a körülményekhez. Önmaga előtt szégyenkezve visszadugta a hasi csontlemezein lévő tokjába a rémálom hatására előrántott csápját és kinyújtóztatta elgémberedett izmait.

Felfedezőútra indult, hátha megszerezhet némi információt, amivel elkerülheti, hogy felfedezzék. Nem hitte, hogy az emberi katonák túl kedvesen bánnának az idegen potyautasokkal. Mindig is felsőbbrendűnek tartották magukat és a legtöbbjük utálatos módon bánt a többi intelligens lénnyel.

A hajó kész labirintusnak tűnt elsőre, minden folyosó és akna majdnem ugyanúgy festett. De a tájékozódó képessége mindig is kivételes volt, épp ezért minősült kifejezetten jó vadásznak. Ettől függetlenül nem akart nagyon messzire merészkedni a menedékéül berendezett helyiségtől, ahol az élelmiszerkészletét és kevéske holmiját tárolta.

Négy napja indultak el a Natt’táról, az am’nogák legnagyobb kereskedőállomásáról és sebesen haladtak az Alvio rendszer von Anstetten katonai bázisa felé.

Hamar rá kellett jönnie, hogy a roppant gépezet nem is kereskedőhajó, mint ahogy az állomáson kihallgatott beszélgetés alapján elsőre hitte. Összesen húsz katona utazott a hajón, ami nem igazán illett egy kereskedő hajó általános személyzetéhez. Tízen vannak egyszerre szolgálatban, tízen pedig hibernációban. Elméletben ötnaponta lépnek ki a mélyűrből és tíznaponta váltják le egymást. Rajtuk kívül ott volt még a híd személyzete, szintén kétműszakos váltásban.

Valamiféle titkos rakományt szállítottak. Zi'lëna rendkívül kíváncsi volt rá, hogy mi lehet az. Ezért aztán igyekezett minél többet hallgatózni. Egy szerelőaknában kuporogva várakozott. Egy kicsiny rácsos szakaszon néha-néha kilesett a folyosóra. Az előző nap ugyanis itt hallotta, amikor a váltásról beszélgetett két katona. Nem volt nagy esélye, hogy ismét bejön a helyszín, de egy próbát azért megért.

Unatkozva tekergette az egyik, a koponyájából előbújó csápját, amikor megérezte az érett brüan gyümölcsre emlékeztető illatot. Egyszerre édes és savanykás. Igazság szerint kedvére való volt. A legidősebb bátyja gyakorta hozott neki brüant a vadászatairól kislány korában. Az emberek szaga nagyon hasonlított rá. Valaki közeledett a folyosón.

 

– Tudunk már valamit? – kérdezte elkapva az egyik társát a beszélgetést kezdeményező sárgás, fehéres színű férfi. Az emberek bőrszíne is eltérő volt, ugyanúgy, mint az am’nogák pikkelyei, de nem annyira változatos színekben, és ők nem tudtak alkalmazkodni a környezet változásaihoz.

– Most hallottam Isactól, hogy a Xunarun még mindig válságos a helyzet, csoda az is, hogy kijutott az adás. A yorossok szilánkokká lőtték, majdnem a teljes felmentősereget, csak egy-két hajó jutott le a felszínre, és azok is megsérültek. Sajnálom, ugyanott tartanak, mint egy hete.

– Bassza meg – ütött ököllel a falba a katona. – Bassza meg... – úgy hallatszott, hogy közel járhat a síráshoz.

– Jem – érintette meg a vállát a másik. – Azt mondtad, az öcséd ügyes srác. Biztos meghúzza magát valahol.

–  Rohadékok! – sziszegte, miközben ellökte a társa kezét. – Mocskos rohadékok!

A yorossok emberekre támadnak? Ez nagyon, de nagyon rosszul hangzik. Mégis mi a fene folyik itt?

– Kiborít ez az egész. – folytatta az előző katona alig hallhatóan. – Azt se tudom, hogy életben van-e.

– Mindenki feszült, és másnak is vannak családtagjai a seregben. Szedd össze magad!

– Egyszer kapjam a kezeim közé azt a szemétládát! Az anyja sem ismeri fel többet!

– Ha ilyen szerencséd lenne, nyírd ki helyettem is. Csak sajnos soha nem fogsz Arturus közelébe jutni. Senki sem tud.

Arturus – kapta fel a fejét a névre a lány. Feszülten, mozdulatlanná dermedve várta a folytatást.

 

– Ha valaki agyon tudná lőni azt a rohadékot, az sok mindent megoldana. Őszinte leszek, nem csodálom, hogy ennyien követik. Van a fickóban valami... különleges. Már ahogy mozog, ahogy beszél. Mintha nem is teljesen ember lenne, hanem valami több.

Zi'lëna véleménye szerint Nagy Arturus egyáltalán nem olyan volt, mint a többi ember. Dühödten szorultak ökölbe a kezei. Miért akarnák megölni Őt? Mégis mi folyik itt?

– Ezt most fejezd be, Jem! – a másik katona elfojtott hangon beszélt, de áradt belőle az agresszió. – Nem misztifikáljuk az ellenséget! Az egy féreg, nem valami félisten. Azoknak az idegeneknek fogalmuk sincs, hogy ki ő igazából, mégis vakon követik. De egyetértek veled, dögöljön meg az összes vele együtt, azt hittem, már túlléptünk a háborúk korán.

Arturus, mint ellenség? Miféle háborúról beszél ez az ember?

– Alapból nekem nem volt konkrét bajom az idegenekkel – mondta Jeremy elgondolkozva. – De azért, érted... mégse emberek. Nem tetszett nekik ez meg az, lehet, hogy volt egy-két túlkapás, de ezért kirobbantani egy háborút?

– Most az a lényeg, hogy ki kell tartanunk! Koncentrálnod kell, szükségünk van rád! Charlie kemény srác. Ő is azt akarná, hogy koncentrálj, mert ha elcseszünk valamit mind meghalunk.

 –  Ne is mond. A hideg kiráz a szállítmánytól.

Zi'lëna pikkelyei egészen halovány lila árnyalatot öltöttek a háború gondolatára. Úgy érezte menten elájul.

Az am'nogák évszázadok óta nem háborúztak. Nem tudta elképzelni, hogy önszántukból belépjenek egy vérontásba. Viszont a szektor fajainak nagy részével együtt, az am’nogák is tagjai a Száz és Hét Világ Szövetségének, amin Arturus már jó ideje dolgozik. Ha a 33-as szektor hadba vonul az emberiség ellen, ők is belesodródhatnak a háborúba. A lány az emberek nagy részét borzasztónak tartotta. Arrogánsak, tiszteletlenek és ha a helyzet úgy hozta, mindig készek  megalázni a többi fajt, hogy a saját felsőbbrendűségüket bizonygassák.

A Natt’tán is számos alkalommal kerültek összetűzésbe, mind am’nogákkal, mind a kereskedőállomáson lévő más fajokkal.

Eddig Arturus kivételnek tűnt, aki teljesen más , mint a többi ember.

Lehetséges, hogy ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna? III. von Anstetten birodalma hatalmas, Zi'lëna nem is ismerte a pontos határait. Egy olyan uralkodóval hadakozni, mint az emberiség ura, felfoghatatlannak tűnt a lány számára. Mégis, hogy tehette ezt? Pont Ő?

Remegés futott végig a testén, ahogy elfojtotta a feltörni készülő zokogást. Zsibbadt végtagokkal próbált visszamászni arra amerről jött, de alig érezte az ujjait, a tekintete pedig elhomályosult a könnyektől. Megcsúszott és nem túl erősen, de beverte a fejét az akna falába. A fejét borító csontlemezek csendülve koppantak a fémfalnak. Megdermedt... Vajon meghallhatták? Alig hallotta, mit beszéltek, köd ereszkedett az agyára, képtelen volt gondolkodni és értelmezni az emberek fojtott hangú kommunikációját.

Óvatosan újra mászni kezdett, jóval nagyobb összpontosítással. A gondolatai újra visszatértek az elképzelhetetlen borzalomhoz. Egy dologban még reménykedett: az am’nogák bolygójának elnöke, az Am’noga’wa mindig határozottan, minden más elé helyezve igyekezett fenntartani a békét. A fajuk túlélése, az egymáshoz való hűség, az élet védelme, ez volt a népe útja, ez volt a hitvallásuk. Ha ezt feladták a szabadságharcért, az olyan drasztikus lépés lenne, amire nagyon rég nem volt példa a történelmükben.

Még kicsiny gyermek volt, alig múlt tíz standard esztendős, amikor Nagy Arturus a Garro holdon lévő klánpalotában járt és egyetlen beszéddel szinte mindent megváltoztatott. Feltárta számukra, hogy a galaxis sokkal nagyobb, mint azt addig sejtették. Az általa hozott technológiai fejlesztések, a modern génsebészet és klónozási kutatások, voltak azok, amik teljesen átformálták a társadalmi berendezkedésüket. Így képesek voltak túllépni az olyan törvényeken, amik kötelezővé tették a gyermeknemzést, a fajfenntartás érdekében.

Zi'lëna azóta rajongott érte, amióta hallotta őt beszélni a Lu'tänán. A népek összefogásáról szónokolt, a békéről, a szektor fontosságáról és arról, hogy mindannyian szabadok és egyenjogúak lehetnek, ha meg tudnak bízni egymásban. Ez azelőtt történt, hogy Arturus lemerült volna az óceánba, hogy az összes klán engedélyét bírva levadásszon egy cömgnát, ami az egyik legnagyobb dicsőségnek számított az am’nogák között. Ugyanis ez volt a legerősebb és legkülönlegesebb természetes körülmények között létrejött állat a nép fennhatósága alá tartozó bolygók és holdak összességén.

Még az Am’noga’wa beavatásában is fontos szerepet játszik egy ilyen lény levadászása. Arturusnak pedig sikerült és ezzel örökre kivívta a klántanács és a nép tiszteletét. Tulajdonképpen maguk közé tartozónak ismerték el és biztosították őt tartós szövetségükről.

Az űrtechnológia fejlődésével stabil, gyorsítókkal felszerelt útvonalat tudtak kiépíteni az am’nogák által felügyelt két naprendszer között, valamint a szektor számos fajával megismerkedtek, így a Natt'ta kereskedelme felvirágzott.

Zi'lëna megtanulta az emberi nyelvet, ami onnantól választható tárgy lett az am’noga iskolákban, azért, hogy ha valaha találkoznának, akkor tudjon beszélgetni vele. Akkoriban arról álmodozott, hogy Arturus visszatér, elviszi őt befolyásos Lu'tänai családjától, és majd együtt fog vadászni a férfival az óceánban.

Azóta felnőtt. A családja nem hitt a laborban gyártott gyermekek jövőjében és őket nem nyűgözte le úgy az emberek által hozott technológiai vívmányok sokasága, mint a legtöbb am’nogát, köztük Zi'lënát is. Így amikor nagykorú lett, gyakorlatilag odaadták Itt’ränak, mint nemzőpárt. Annyi feladata lenne szerintük a világban, hogy gyerekeket szüljön a holdklán tanácstagjának.

Zi'lëna nem akart gyerekeket szülni. Főleg nem neki. Még csak párosodni sem akart volna a majd százéves Itt’räval. A középkorú am'noga viszont kezdeti, látszólagos türelmes várakozás után iszonyatos dologra vetemedett.

Megpróbálta bedrogozni és mesterségesen generált rezgésekkel felizgatni, hogy közösülhessen vele és a nő akarata ellenére belé helyezhesse a magját.

Zi'lëna pedig nem hagyta magát. Mindig is jó harcos volt, jó vadász. Itt’rä pedig csak az éves vadászatokra járt el, amiket az állam biztosított a nép minden tagja számára, hogy levezethessék a felgyülemlett feszültséget és kiélhessék a természetes vadászösztöneiket. De a férfi ezeken az alkalmakon is csak kötelességből vett részt, sohasem volt igazán szüksége rá.

Zi'lëna viszont szinte folyamatosan vadászott, amikor csak tehette. Szárazföldön és a Lu'täna hold óceánjában egyaránt. Fiatal volt, az ösztönei és a képességei csúcsra járatva.

Így ő most a törvény elől menekült. Itt’rä pedig...

Itt’rä pedig halott.

Újra és újra bevillant a jelenet, nem tudta kiűzni a fejéből. Ahogy a földre rogyik, ahogy a vére sugárban ömlik a nyaki kopoltyúiból. Ahogy a csontpengéről csöpög a vér.

A lány megállt és a kezébe temette az arcát. Fogalma sem volt, mit kéne most gondolnia vagy éreznie, hányingere volt a háború gondolatától is. Épp elég volt Itt'rä halála, az elképzelés, hogy hadba vonuljanak, hogy az éppen csak növekedni kezdett népesség bevonuljon katonának. Nonszensznek tűnt. Egy lázálomnak, amiből fel akart ébredni.

Úgy érezte, kettészakad a lelke. Az emberek által elkövetett igazságtalanságok valóban visszavágást követelnek egy ideje, de egy háború? Vajon tényleg ez volt az egyetlen megoldás?

De Zi'lëna már nem tartozott közéjük. Legalábbis nem igazán. Egy kitaszított, körözött személy lett. Legalábbis annak kellett lennie. Hiszen gyilkos. Nem mehet haza.

Még ha a törvény előtt igazolná is valamiképp, hogy önvédelemből tette, amit tett, hiszen Itt’rä bűncselekményt akart elkövetni. De az apja és a bátyjai soha nem fognak neki megbocsátani. Itt’rä az apja barátja volt és tiszteletben álló tanácstag. És a család akarata szerint a gyermeknemzés kötelesség. Nem véletlen volt Zi'lënának négy bátyja. Az anyja teljesítette, amit elvártak tőle és végig csinálta az összes terhességet, amire a szervezete képes volt. Ő viszont nem ilyen életet akart magának.

Bízott a békében. Logikusan nem kéne a besorozáson gondolkodnia, amíg nem tud semmi biztosat, de ki tudja mi történt az elmúlt hetekben. A pánik aljas kígyóként szivárgott az elméjébe. Ha az am’nogák mégis beléptek a háborúba, akkor, ha hazamenne, valószínűleg besoroznák katonának...  Volt egy törvény, ami szerint, ha végső megoldásként hadba kell vonulni, akkor azt együtt teszik. A vadászatok miatt ugyanis a társadalom legnagyobb része edzett és harcképes volt. Szinte bárkit besorozhatnak a gyermekeken kívül. Rettegés csapott le rá. Eddig csak könyvekben olvasott csatákról.

A saját halálának gondolata dögkeselyűként körözött a gondolatai fölött. Mindig is elég élénk fantáziával bírt, amit az agya most ellene fordított. Egész testében reszketni kezdett a félelemtől.

Aztán bevillant az anyja képe. Hiszen őt is besorozhatják! Egész életében lázadni próbált ellenük, de most iszonyat hasított belé, amikor arra gondolt, hogy a szülei és a testvérei hadba vonuljanak. Ez nem történhet meg, ugye?

Fojtogatta a zokogás, alig bírta visszatartani. El kell tűnnie innen, ahol még meghallhatják, mert érezte, hogy képtelen lesz csöndben maradni.

 

 

Két hét telt el azóta, hogy kihallgatta Jeremyéket és tudomást szerzett a galaxisra zúdult háborúról. A készletei is erősen fogyatkoztak, hiába igyekezett minél jobban beosztani a Natt’tán vásárolt tartós élelmet, nem számított rá, hogy ennyire hosszú lesz az út és nem tud közben hibernációba süllyedni, hogy megspóroljon magának némi időt és energiát. De nem mert hosszabban aludni, rettegett tőle, hogy megtalálhatják.

Újra egy szerelőaknát választott megfigyelőhelyéül. A férfiak szerettek a folyosón beszélgetni.

– Jonah, ma te mész le ellenőrizni őket – hallotta az egyik katonát.

Jeremy beszélt, az ő nevét már megjegyezte. Bár az emberek nagyon egyformák, őt már meg tudta különböztetni a többiektől.

 – Tisztában vagyok vele, seggfej! – válaszolt Jonah fintorogva. Zi'lëna rálátott az arcára, undort és félelmet olvasott le róla. Roppantul ideges volt, hogy még mindig nem tudott rájönni mi lehet az, ami ennyire megrémít egy képzett katonát.

– Legközelebb hagyd abba a játékot, ha már elfogyott a pénzed – vigyorgott a másik.

Zi'lëna hallotta, hogy kapott egy üzenetet az öccsétől. Sikeresen evakuálták őket a yorossok által támadott helyőrségből, és most már biztonságban van. Azóta a férfi sokkal jobb kedélyű lett, mint előtte. Zi'lëna is örült a fiú megmenekülésének, hiába számított gyakorlatilag ellenségnek.

Bár nem ápolt velük túl jó kapcsolatot, ő is roppantmód aggódott a bátyjaiért. Ha harcra kerül a sor, ők biztosan az első jelentkezők között lesznek, a klán és család becsületéért és az am’noga függetlenségért küzdve. Ezért is reménykedett még mindig az am’nogák semlegességében. Bár hallva a híreket, egyre kevesebb esélyt látott rá.

– Nem akarok oda lemenni, bassza meg – morogta Jonah. – Csak ki kéne lőni őket a vákuumba, mielőtt kitalálják, hogyan szökjenek meg.

– Ugyan Jo, alszanak. És ez így is marad, amíg oda nem érünk.

– Megnyugtató. Szerinted mit csinálnak velük, ha végre a kutatótelepen lesznek?

– Remélhetőleg kiderítik, hogy lehet gyorsan kinyírni a rohadékokat.

– Legyen igazad.

– Isac szerint tudnak beszélni. Amikor elfogták őket, az egyik mintha birodalmi nyelven szólt volna hozzá, mielőtt sikerült kiütni.

– Baszki, ugye csak szivatsz?

– Isac mondta – vont vállat Jeremy. – Neki elhiszem.

– Rohadt dögök. Ez kurva ijesztő!

– Nekem mondod, ember? Inkább egy csapat állig felfegyverzett Yoross, mint egy ezek közül.

– Hát... hát ja – értett egyet végül rövid gondolkodás után Jonah.

 

Zi'lëna nagyokat pislogott. Foglyok. Arturus párti foglyok vannak a hajón, akik lenyűgöző harcosok lehetnek, ha az emberi katonák inkább a párbajokat hagyománynak tartó yorossokkal harcolnának helyettük.

Hadifoglyok. Akiket valószínűleg meg fognak ölni.

Megrémült a gondolattól, hogy egy kutatóbázis felé tartanak. Valamit ki kell találnia, hogy még azelőtt megszökjön a hajóról, mielőtt odaérnének.

 

– Kaptál azóta üzenetet az öcsédtől? – váltott témát Jonah.

– Ó, igen – tartott hatásszünetet Jem. – Emlékszel a Natt’tára?

– Aha, am’nogák vagy mik lakják, ugye?

– Azok, azok... Szóval a lényeg, hogy lent a bolygón ezeknek valami agyonfejlesztett génlaborjaik vannak, ahol vadállatokat tenyésztenek.

Zi'lëna megkövülten hallgatta őket. Mit akarnak ezek a Natt’tán?

– Odavezényelték őket, az új egységével – folytatta Jem. – Kellenek nekünk azok a laborok. És szerencsére nincs komoly védelme a helynek. Viszont a vezetőség biztosra akar menni, hogy nem vetnek be ellenünk semmit, azok közül, amiket ott kotyvasztanak. Még nem tudom mi a pontos parancs. Viszont, amikor leadtuk a csomagot mi is oda leszünk rendelve támogatásnak.

– Az am’nogák, akkor ezek szerint szintén Arturussal vannak?

– Valószínűleg. De szerencsére meglátogatjuk őket visszafelé. Ki fog derülni.

– Kössz az infót, jó tudni, hogy terveztek velünk ezután is.

– Hát ja – felelte Jem. – Azért bennem is volt egy kis para. Ennyi titkolózás után.

– Napok óta van egy megérzésem, mintha valaki figyelne és tegnap halottam valami koccanást az egyik szervizaknából. Lehet, hogy semmi, de nem ártana alaposabban körülnézni. Nem kizárt, hogy van egy potyautas a hajón.

– Szólok Isacnak, majd ő eldönti, mi legyen.

– Rendben.

– Na idő van, haladj lefelé!

– Megyek már, megyek már – morogta miközben látványosan fintorgott.

 

Zi'lëna lehunyta a szemét és mély levegőt vett. Düh és félelem lángolt fel a szívében. Meg fogják támadni a népét, pedig nem is biztosak benne, hogy ellenük fordultak! Akármi történt is vele, ha körözik, ha nem, ez mindent megváltoztat. Ezek után nem marad más választásuk, mint küzdeni. Itt az ő érdekei már nem számítanak. Ráadásul amúgy is keresni fogják. Muszáj cselekednie. Valamit tennie kell, még azelőtt, hogy megtalálnák!

Az elmúlt két hétben rengeteget gondolkodott és igyekezett minél több információt begyűjteni. Ahogy a hajón lévő katonák beszéltek a többi fajról, attól Zi'lënának szinte hányingere támadt. Az, ahogy a von Anstetten birodalom emberei bántak a 33-as szektor népeivel, az elfogadhatatlan és gusztustalan volt. Arturus, akire mindannyian felnéztek megelégelte ezt és úgy döntöttek visszavágnak. Úgy tűnt a pacifista megoldások mind kudarcot vallottak, nem maradt más választásuk, mint a totális, mindent elsöpörni igyekvő háború.

Nem tudhatta mit határozott az Am'noga’wa, ezért sajátot döntést hozott. Célként tűzte ki a foglyok kiszabadítását, hogy ne érhessenek célba.

Követni kezdte Jonaht. Kiismerte már annyira a hajót, hogy tudja, hol tud a legkönnyebben átjutni az emeletek között. Így mikor a férfi lefelé indult el, egyszerűen csak lecsúszott egy szintet az egyik aknában. Könnyedén kitámasztotta magát, nem okozott gondot neki több percig megtartani a saját súlyát.

A legalsó raktérbe vezetett a férfi útja. Egy jól elkülönített helyre, ahol Zi'lëna még nem járt. Csak most találta meg az szervizátjárót abba a szektorba, és csak nagyon nehezen sikerült átpréselni magát rajta. Mégis kikre tervezték ezt?

Aggodalmasan hallgatózott, rettegett tőle, hogy Jonah esetleg meghallhatta a küszködését. De úgy fest az embert nem érdekelték a falakból kiszűrődő zajok. Zi'lëna szétnyitotta a fején lévő csontlemezeket és szabadjára engedte az összes fejcsápját, enyhe hullámokat pulzálva velük. Megpróbálta kilesni vagy kihallgatni a biztonsági kódot, amivel be lehetett jutni a foglyokhoz, de nem járt sikerrel. A sok csipogás és figyelmeztetés, ami felhangzott, miközben Jonah gépelt, teljesen összezavarta, hiába tudott egész jól a nyelven.

Pedig muszáj az ajtón keresztül bejutnia, mert a szerelőakna azon része, ami oda vezetett szintén le volt zárva. Hermetikusan...

Mégis miféle lények lehetnek oda bezárva? Talán mégse olyan jó ötlet kiengedni őket?

Aztán elhessegette a gondolatot, ez az egyetlen esélye, hogy figyelmeztesse a sajátjait. Tudta, hogy mindenképp vissza kell jutnia a Natt’tára vagy elmenni Arturushoz segítségért. Bár ódzkodott a gondolattól, hogy kihasználja a hadifoglyokat, most a népe sorsa volt a legfontosabb számára.

Kilesett, az ajtó még nyitva állt. Odabent egy többrétegű, legalább öt méter magas és tíz méter széles fémkocka helyezkedett el. Ezt is kódzár védte és talán még biometrikus szkenner is, de ebben nem lehetett biztos.

Idegesen tekergette a csápjait. Nehezebb helyzetben volt, mint elsőre hitte, a bioszkennerhez, ugyanis szüksége van a katonára. Nem akart támadni, hiszen nagy volt a lebukás esélye, de azzal is tisztában volt, hogy ennél jobb esélye nem fog adódni.

Leereszkedett a folyosóra, igyekezett kihasználni a kamerák vakfoltjait, de nem hitte, hogy teljes sikerrel járt. Amilyen halkan csak tudott odalopakodott az ajtóhoz. A férfi háttal állt neki és egy adatokkal teli képernyőt piszkált, ami a börtönkonténer oldalára volt felszerelve.

 

– Tudtam! – fordult meg hirtelen a férfi üvöltve, fegyverrel a kezében. – Most megdöglesz!

– Várj – sikoltotta Zi'lëna emberi nyelven, magasba emelve a kezeit, ami a megadás gesztusa volt az embereknél. – Ne lőjj! Nem vagyok ellenség! – hazudta. – A Natt’tán álltatok meg, ott szöktem fel. Nem akarok harcolni!

A férfi összeszorította az állkapcsát, düh és félelem villogott a szemében, de nem lőtt.

– Mit keresel itt? – kérdezte végül. – Hogy jutottál fel a hajóra?

– Minél gyorsabban el kell jutnom az Alvio rendszerbe. A húgom oda utazott, de közben kitört ez a hülye háború és nagyon aggódok érte, régen nem jelentkezett. Az emberi hajók a leggyorsabbak. Még a Natt’tán hallottam, hogy hova tartotok – hazudott újra.

– A pokolba – morogta a férfi. – Honnét tudsz ilyen jól a nyelvünkön?

– Annyira nem is megy jól -– motyogta szégyenlősséget tettetve, miközben lassan, lépésről lépésre közelebb araszolt a férfihez. – A suliban tanultam – pislogott ártatlanul a szemével.

Itt’rä mindig azt mondta, hogy olyan a színe, mint a vérnek és ez félelmetessé teszi. De az emberi vér piros, nem türkizkék és úgy tűnt Jonah lassan megnyugszik, nem sokkal ugyan, de a fegyvert is lentebb engedte.

– Arra azért kíváncsi lennék, kislány... – aztán kissé megakadt. – Lány vagy, ugye?

– Igen – nevetett fel idegesen Zi'lëna. – Mire vagy kíváncsi?

– Hogy miért nem maradsz egyhelyben? – emelte fel újra a fegyvert.

Zi'lëna megdermedt.

– Én csak, egy kicsit ideges vagyok – állt egyik lábáról a másikra.

– Lehetsz is – felelte a férfi. – Most szépen megfordulsz, aztán ha szólok, kimegyünk innen. Hidd el, ez az egyik legutolsó hely ebben az univerzumban, ahol lenni akarsz.

– Miért? Mi van abban a konténerben?

– Miért van olyan érzésem, hogy te pontosan tudod a választ erre a kérdésre?

– Nem tudom – fordult meg lassan a lány. – Nem akarok bajt, csak eljutni a húgomhoz.

 

Kiengedett fejcsápjaival ugyanúgy érzékelte a környezetét, mintha látott volna. Bár jobban működtek a víz alatt, de arra a szárazföldön is jók voltak, hogy lekövesse a férfi mozgását. Azért akarta, hogy megforduljon, mert le akarta zárni a képernyőt.

Zi'lëna hátra szaltót indított, de közben megcsavarta a testét, hogy szembe tudjon fordulni a férfival, csak a lábujjaival érintette a talajt és már rugaszkodott is tovább, útközben előrántva csontpengékben végződő csápjait a mellkasi és háti csontos tokjukból. Jonah reakcióideje emberi mértékkel átlagon felülinek számított, de nem vehette fel a versenyt egy harcedzett am'nogával.

Habozás nélkül lőtt, csak épp a lány már nem ott tartózkodott, ahova célzott.

Zi'lëna két pengét átdöfött a férfi két alkarján, a fegyvert pedig kitépte a kezéből. Megpördítette és nekinyomta az ember arcát a bioszkennernek. Jonah nem üvöltött, de hörögve vette a levegőt a fájdalomtól. Megpróbált elhúzódni, de már késő volt. A szerkezet beolvasta az adatait. És megnyitotta a kezelőfelületet.

Zi'lëna három csáppal és egy kézzel teljesen mozgásképtelenné tette a katonát, a szabad kezével pedig rányomott a cella nyitása gombra. Vörösen villant a képernyő, figyelmeztető ablakok ugrottak fel, megerősítést kérve.

 

– Ne – nyöszörögte a sérült férfi. – Kérlek, ne csináld. Ezek rohadt veszélyesek!

– Hadifoglyok – sziszegte a lány kivillantva a fogait.

– Nem! - hördült fel. – Semmit nem értesz. Ezek nem hadifoglyok.

A rendszer még mindig vadul tiltakozott a cellanyitás és a nyomáskiegyenlítés ellen, és egy felülíró kódot kért.

– Mi a kód? – kérdezte, de nem számított válaszra.

A férfi csak a fejét rázta összepréselve az ajkait a fájdalomtól.

– Még jó, hogy megosztották veletek azt az információt, hogy milyen jelszóval lehet lekérni az adatokat, én pedig letöltöttem a rendszerből, amikor már senki nem volt ott – húzott elő egy apró adatbankot a lány.

– Honnét a büdös...

– Figyeltem. És Isac barátotok az összes jelszavát egyetlen füzetbe írogatja fel. Ha engem kérdezel nem túl biztonságos megoldás. Akkor még nem tudtam, mire lesz jó ez az egész, de most már tiszta – bedugta az eszközt a megfelelő nyílásba. – Nem fogom hagyni, hogy megtámadjátok a népem! – fűzte hozzá dühösen.

– Baszki – nyögte a férfi. – Basssszki...

Miközben elindította az adatok feltöltését és újra megerősítette a cellanyitást, Jonah olyan erővel tiltakozott, hogy majdnem felborította a lányt.

– Elég legyen – vágta neki az am’noga a férfit a falhoz.

Semmi esetre sem akarta megölni, de kezdett elege lenni. Jonah szédelegve csúszott le a földre, a két karja használhatatlanná vált és elég erősen vérzett.

– Mindketten meghaltunk – suttogta dermedten. – Kibaszott hullák vagyunk, ugye felfogtad?

– Én nem akarlak megölni titeket, bár lehet megérdemelnétek – vicsorgott tűhegyes fogaival Zi'lëna. – Figyelmeztetni fogom az Am’noga’wát a támadásra! Megoldom – motyogta. – Meg fogom oldani!

– Őket nem fogja érdekelni, hogy te mit akarsz – mondta a férfi erőlködve, félholtan a vérveszteségtől. – Tudod, attól még, hogy jobban hasonlítasz rájuk, mint rám, nem fognak megkímélni. Se engem, se téged.

Az ajtó lassan nyílni kezdett. Zi'lëna akaratlanul hátralépett. Az óriási szerkezet meglepően halkan mozdult meg. A képernyőn újabb figyelmeztetések villantak és utasították a bent tartózkodókat, hogy hagyják el a helyiséget.

Négy, hatalmas karmokban végződő végtag vágódott ki az ajtó nyílásán és kezdte el szétfeszíteni azt. Zi'lëna legnagyobb döbbenetére sikeresen.

Jonah felhördült. Könnybe lábadt szemekkel megpróbált felállni, de a vérveszteségtől visszarogyott a földre.

– Vigyél ki innen – könyörgött az am'nogának. – Menjünk innen... kislány legyen eszed, ezek CROLLOK, KIBASZOTT CROLLOK!!!

– Crollok... mik azok a crollok?...Én... én nem tudtam, hogy ilyen erősek – dadogta a lány, miközben lenyűgözve figyelte az egyre táguló nyílást.

– Megmondtam... – a férfi hangja elbicsaklott. – Ezek szörnyetegek.

A croll szinte előrobbant a nyílásból.

A lény hatalmas volt, sokkal nagyobb, mint azt Zi'lëna képzelte. Lehetett három és fél, négy méter magas. Valóban hasonlított valamelyest az am'nogákra, csak sokkal több végtagja volt. Több pár, hatalmas karmokban végződő fogókar és tucatnyi csáp tört elő szürkéskék felsőtestéből.

– Ga'wä'nogä – suttogta Zi'lëna a döbbenettől elhaló hangon, és bizonytalanul hátrált még pár lépést.  A népük ősi vallásának legerősebb istene, a legnagyobb vadász manifesztálódott előtte

– Kitörés, lezárás indítása – sivított elő a hangszórókból a fedélzeti számítógép hangja.

A lény figyelmét a vérző Jonahra fordította.

A férfi felüvöltött a félelemtől és a záródó ajtó felé kezdett mászni.

– Segítség – kiáltotta. – Jeeeem – próbált beleszólni a ruhájára erősített kommunikátorba.

– Várj! – ocsúdott föl Zi'lëna, amikor rájött mi a lény terve a férfival. – Várj, ne öld meg! Nem tud neked ártani!

A croll olyan gyorsan mozdult, hogy az am’noga alig tudta szemmel követni. Rávetette magát a sérült, sikoltozó katonára és pillanatok alatt, gyakorlatilag darabokra tépte. Amikor kitépte a karját, a férfi még életben volt. Lassan üvegesedő, iszonyattól elkerekedett szemekkel meredt a lányra. Aztán a croll összetörte az ember koponyáját, vér és agyvelődarabokkal terítve be a környezetét. Végül letépte a lábait, majd egy részét meg is ette, de ez se tartott neki tovább pár másodpercnél.

A lány elborzadva meredt a lényre, aki most felé fordította rovarszerű arcát. A vészfények vörös villogása még félelmetesebbé tette az önmagában is rettenetes jelenetet. Zi'lëna látott már megvadult ragadozót, aki széttépte az áldozatát, de ilyen hányingerkeltő brutalitást intelligens lénytől még soha nem tapasztalt.

Ez tényleg Arturus szövetségese?

Zi'lëna az utolsó pillanatban vetődött el egy újabb croll útjából, ami a lány számára észrevétlenül jutott ki a börtönéből.

– Én veletek vagy... – de nem tudta befejezni a mondatot, mert az első lény is felé iramodott.

Zi'lëna oldalra gurult és az egyik csontpengéjével próbálta félreütni a croll feléje csapó végtagjait. Felsikoltott, amikor a lény karma megrepesztette a pengéjét és letört belőle egy darabot.

Az ajtó már majdnem teljesen bezáródott, amikor Zi'lëna a két croll elől menekülve kivetette magát az egyre szűkülő nyíláson. A crollok nem fértek ki, de ez nem jelentette azt, hogy bent is fognak maradni. Hallotta a karmok csikorgását a fémen, aminek elméletben egy atomrobbanást is át kellene vészelnie.

A lány nem nézett hátra, nem gondolkodott, csak futott. Végig a folyosón, fel a lépcsőn.

Most már tudta, hogy Jonahnak igaza volt és ő hibázott! Ezek a lények nem úgy intelligensek, mint az am'nogák vagy az emberek. Ezek valami mások. A katonák azt mondták, tudnak beszélni és látta az intelligenciát a lény szemeiben. De az valami gonosz, sötét tudás volt, ami azt sugallta minden más élőlénynek, hogy az útja itt ért véget.

Pánik hullámzott végig rajta és bűntudat. Jonah halálának képei élete végéig kísérteni fogják, ahogy Itt’räé is. De azt legalább félig jogosnak érezte. Jonah egyszerűen csak rosszkor volt, rossz helyen. S bár, nem saját kezűleg ölte meg, de az ő hibájából halt ilyen szörnyű halált.

Könyörgött neki, hogy ne tegye. Hogy lehetett ilyen ostoba? De a Natt’ta! Meg fogják támadni a Natt’tát! Tennie kellett valamit... tennie kell valamit!!!

Sziréna visított fel és az egész hajón figyelmeztető riadók és vészfények kezdtek el harsogni. Miközben valaki a belső kommegységen keresztül utasította a katonákat, hogy zárják le az egész alsó szektort és vonuljanak vissza a hídra.

Zi'lëna visszamászott a szervizaknák labirintusába, ugyanis valaki közeledett a folyosón.

Jeremy... Jem. Figyelmeztetnie kell!

– Jonah válaszolj már! – üvöltötte az ember, bizonyára valami kommunikátorba. – Jonah! Haver, ne szórakozz velem!

A katona lefelé indult, Zi'lëna pedig utána. Elhatározásra jutott. Ha képes rá, megakadályozza, hogy ezekkel az emberekkel végezzenek a crollok. Ha valahogy sikerülne szót értenie velük, akkor visszavihetné őket Arturushoz, hogy együtt csatlakozzanak hozzá. Viszont ilyen halált, amilyen Jonahnak jutott. Ilyet senki nem érdemel.

 

Valami megmozdult a folyosó végén. A lámpák kiégtek, vagy összetörtek azon a szakaszon, a kevés megmaradt fényforrás pedig mély árnyékokat festett a falakra.

Jem elővette a fegyverét és rászegezte a sötétségből lassan kibontakozó árnyra. Lehetetlen volt megmondani ki vagy mi áll vele szemben.

– Jonah? - kiáltotta. - Válaszolj! Te vagy az?

Valami szörnyű, azonosíthatatlan hang hasított a levegőbe és az árnyékok közül irgalmatlan sebességgel, de meglepően halkan robbant elő az egyik szörnyeteg, majd gyorsvonatként kezdett száguldani a férfi felé. A katona rálőtt, de a croll mintha meg se érezte volna a testébe csapódó lövedékeket.

Zi'lëna levetette magát, és félre rántotta a majd száz kilós embert a croll útjából.

– Fuss – sikította maga után vonszolva.

Jeremy arckifejezése leginkább a totális döbbenet, a teljes pánik és a dühödt értetlenség között váltakozott. De nem ellenkezett, úgy futott a még mindig a csuklóját szorító am'noga után, ahogy csak bírt. Bármi jobb volt, mint az utánuk lóduló iszonyat.

Útközben amilyen erősen csak tudott rácsapott az egyik vészhelyzeti szakaszoló ajtó kioldógombjára.

A zsilip épp a croll előtt csapódott le, aki irgalmatlan dördüléssel vágódott neki.

Zi'lëna egyszer csak fellendült a plafonra, lerántotta a földre a fémrácsot, és beugrott a nyílásba. Aztán derékig kihajolva a kezét nyújtotta a férfinak. Jeremy nem gondolkozott, a hátára lendítette az eddig szorongatott fegyvert és megragadta a nő kezeit, aki felhúzta magához.

A lény közben már félig átvágta magát a többrétegnyi fémszerkezeten. Karmai idegtépő csikorgással hasították szét a vákuumnak is ellenálló anyagot, mintha csak kartonpapírból lenne. Ha az az ajtó nem záródik be, már halottak lennének.

Vad iramban mászni kezdtek a szellőzőben.

Hallották, ahogy a croll átjut az ajtón és felszaggatja mögöttük az álmennyezetet, de nem néztek vissza, hiszen nem volt egyetlen felesleges tizedmásodpercük se.

Zi'lëna nem tudta, hogy hol lehet a másik idegen, ahogy azt sem hányan férhettek el a konténerben. Rettegett tőle, hogy még több szörnyeteg fog felbukkanni. Találtak egy szervízlétrát és két emeletnyit fentebb másztak. Zi'lëna gyakorlatilag felugrált és idegesen pislantgatott vissza a katonára. A croll ide, méreteiből adódóan nem követhette őket, de kételkedtek benne, hogy hosszú időre le tudták rázni.

– El kell jutnunk a hídra – mondta Jeremy lihegve.

Az am'noga bólintott és elindult egy irányba. Jem pedig szó nélkül követte, de észrevétlenül maga elé csúsztatta a fegyverét, hogy bármikor célba vehesse, a ki tudja honnét idekerült idegent. Egyelőre nagyon hasznos volt, de akár köze is lehetett a szabadon rohangáló crollhoz, úgyhogy potenciális ellenfélként könyvelte el magában. Abba pedig bele sem akart gondolni, mi lehet Jonah-val, ha az a lény szabad.

Halott. Tudta, hogy az.

Már majdnem elérték a hidat, a férfi már nyitotta volna fel a rácsos fedelet, hogy lemásszon, amikor meghallották a lövéseket, aztán a sikolyokat. Jem végtelenül gyávának érezte magát, de csak lelesni volt lélekjelenléte.

Itt volt a másik croll. Ez kisebb volt, de ha lehetséges még gyorsabb, mint az alsó fedélzeten vadászó társa. A lilás színárnyalatok domináltak rajta, pont, mint az am’nogán.

A katona elfehéredő ujjakkal markolta a fegyverét, de emlékezett rá mire ment vele a másik döggel szemben. Ha most leugrik, akkor csak annyit ér el, hogy hősiesen meghal a személyzettel együtt. Ha nincs az am'noga, már most darabokban heverne odalent. Rápillantott a lányra, akinek keskeny ajkáról türkizkékes vér csordogált, ahogy tűhegyes fogaival átharapta a vékony bőrt. Hatujjú kezei ökölbe szorultak, de ő se mozdult. Ő is ugyanarra a következtetésre jutott, mint Jem. Ha most lemennek oda, ők is meghalnak.

A lény viszonylag gyorsan végzett, s bár kettejük számára egy örökkévalóságnak tűnt, de alig egy perc alatt elhaltak a sikolyok és a könyörgések. Már csak a croll csámcsogását lehetett hallani, ahogy belakmározik a véres masszából, amivé a hajó hídjának legénységét degradálta.

Jem és az am'noga igyekeztek minél lassabban és minél halkabban lélegezni, nehogy a lény érzékelje a jelenlétüket. Ahogy megcsapta őket a mészárlás bűze mindketten elfintorodtak.

Ki volt képezve, de ilyen helyzetre nem lehet felkészülni. Jeremy hallott róla mire képesek a crollok. A valóság viszont annyira sokkoló volt, hogy a sírás kerülgette.

A croll távozott. Amikor az ajtó bezáródott a férfi még várt egy kicsit. Aztán kirobbant belőle a kérdés.

– Ki a franc vagy és hogy jutottál fel a hajóra? – kérdezte rekedten a sokktól.

– Zi'lëna a nevem – suttogta a lány, miközben lenyitotta a szellőző rácsát és leugrott. Igyekezett kikerülni a vértócsákat és az emberekből maradt darabokat, de ez a művelet igen nehéznek bizonyult, ugyanis a croll alaposan kidekorálta a helyiséget a személyzettel. Jem a hányingerrel küzdve utána ugrott. – Vészjelzést kell leadnunk – jegyezte meg. – Evakuálni kell a hajót. Senki nem érdemel ilyen halált – nézett körbe megrázkódva.

– Egyetértünk – bólintott Jem, aztán ráemelte a fegyvert. – Még egyszer kérdezem, miért vagy ezen a hajón?

– Nem tudtam a háborúról. Amikor elindultam a szülőbolygómról, a Nowä’gáról, még béke volt. A Natt’tán azt hittem, ez egy egyszerű kereskedőhajó. Csak ki akartam jutni az rendszerből.

– Miért? – kérdezte gyanakodva a katona.

– Az nem tartozik rád – morogta a lány.

– Mit tudsz a crollokról?

Zi'lëna lehunyta a szemét.

– Én... – mély levegőt vett. – Nem sokat... - de elakadt, túlságosan ki volt borulva.

– Tudod, mi történt?

– Nem igazán – nyögte ki.

– De valamit csak tudsz.

– Csak azt, hogy meg akarjátok támadni a népem – sziszegte, dühvel terelve el a figyelmét a bűntudatról és a félelemről.

– Akkor miért mentettél meg?

– Senki nem érdemel ilyen halált – ismételte meg.

– Tudod, mi történt Jonahval? Azzal a katonával, aki lement ellenőrizni a dögöket?

Zi'lëna összerándult, kinyitotta a száját a válaszhoz, de csak elcsukló zokogás bukott elő belőle.

– Láttad meghalni igaz? – kérdezte halálra vált arccal Jeremy.

A lány a szájára szorított kézzel bólintott.

– Hogyan szöktek meg?

Zi'lëna a fejét rázta. De a tekintete mást mondott.

– Hogy szöktek meg? – ismételte el Jem kissé tagoltan.

– Nem... – suttogta a lány. – Nem tudom...

Jeremy még mindig rászegezte a fegyvert.

– Hazudsz – mondta halkan. – Látom a szemedben, hogy hazudsz.

Zi'lëna újra megrázta a fejét.

– Te engedted ki őket? Igaz? Valld be! Máshogy nem szökhettek meg onnan csak külső segítséggel – Jeremy rideg nyugalommal a hangjában beszélt, stabilan az am’nogára célozva a fegyverrel, hiszen csakis ő engedhette szabadon a két croll.

– Miattam haltak meg – nyöszörögte végül a lány, teljesen feladva eddigi ellenállását. – Azt hittem... Azt hittem...

– Tudtad te, mi van oda bezárva? – üvöltött rá a férfi.

Jeremy ujja megrándult a ravaszon, de végül nem engedett a késztetésnek, hogy agyonlője a lányt, aki kétségbeesetten rázta a fejét.

– Segítesz nekem kimenteni innen, akit még lehet? – tette fel végül rövid hallgatás után a kérdést a férfi, mire a másik vadul bólogatni kezdett.

Jem odalépett a kommunikációs pulthoz, összeszorított fogakkal lesöpörte róla a csont és agyvelő darabokat és amennyi vért csak tudott, aztán általános nagy hatótávolságú vészjelzést adott le, majd próbát tett a birodalmi frekvenciákkal, de közel, s távol nem talált semmit.

– Itt Jeremy Walker őrmester, bármilyen hajónak, aki veszi az adást. Ne szálljanak át! A hajón A1-es besorolású biológiai veszély szabadult el. Megpróbálunk eljutni a mentőhajókig, ha bárki hall minket. Segítsen!

Ismétlésre állította.

Aztán átkapcsolt a hajó belső hangszóróira.

– Itt Jem – szólt bele. – A crollok kitörtek! Ha van még bárki, aki életben maradt, próbáljon eljutni a mentőkabinokhoz vagy a leszállóhajóhoz és indítsa el az R1-es mentő protokollt. Kézi vezérlés kell hozzá, csak utána lehet engedélyezni...

Zi'lëna fejcsápjai táncot lejtettek a fehér csillagokkal kidekorált koponya csontlemezei körül.

– Vissza a szellőzőbe – sikoltotta, megragadta Jemet, és gyakorlatilag feldobta a levegőbe. A férfi megkapaszkodott és nagy nehezen felhúzta magát. – Menj, menj vidd ki az embereid! – sürgette a lány.

Úgy gondolta, ha az emberi tényező eltűnik a hajóról, talán könnyebb lesz kommunikálni az idegenekkel.

Az ajtó kitárult és berontott rajta a kékesszürke croll.

– Nagy Arturus szövetségesei vagytok? – kérdezte Zi'lëna lassan hátrálva, elvékonyodó hangon.

Elgurult a croll felé nyúló csápjai elől.

– Arturussal vagyok... – próbálkozott újra.

A hangja elcsuklott, amikor éles fájdalom mart a karjába. Az emberek maradványai közt ott volt a másik lény nyála, ami erősen savasnak bizonyult. Tönkretette a kesztyűjét és megmarta Zi'lëna pikkelyeit. Letépte magáról a kesztyűt és letörölte a nyálkát, de közben nem állt meg és kivetődött az ajtón. A croll utána lódult.

– Nemhr mehgeszrrr... Te érrrt hajhó? – erőltette ki a csáprágói közül lény a kérdést valami torz, idegekbe maró hangon.

Lilás társa a plafonról ugrott le Zi'lëna elé, a lány pedig csúszva fékezett le. Döbbenten pislogott az emberi beszéd hallatán, miközben iszonyattól reszketve rogyott térdre. Csapdába esett közöttük.

– Ti tényleg beszéltek – suttogta alig hallhatóan.

– Te... Ért.…hajó? – ismételte a croll.

– Azt... Azt hiszem, igen – dadogta, amikor rémült tudatáig végre eljutott a kérdés.

– Te... Segít...hajó menni... Mi nem...megesz...szövvv...szövet..ség.

– Jó – nyögte a lány még mindig totálisan ledöbbenve. – Igen. Igen. Szövetségesek vagyunk. Arturussal vagyok. Segítek!

– Nagy Arrrrturus... Kylgur sszövetshég...

De vajon tényleg a szövetségesei lehetnek ezek a lények?

A lány inkább halálra ítélt fogolynak érezte magát, mint szövetségesnek. Mindhárman visszamentek a hídra. Zi'lëna egész testében reszketett. Idegességében a pikkelyei színe hol elsötétedett, hol kivilágosodott. Próbálta felmérni, hogyan működhet az emberi hajó. Befolyásos családjának volt saját űrhajója, így megtanult vezetni, de ennek a vezérlése teljesen más volt. Rettegett tőle, hogy ha a crollok rájönnek nem ért hozzá, azonnal megölik.

A Jem által beállított vészjelzés folyamatosan sugározta az adást.

A robotpilóta irányította hajó haladt tovább a bázis felé, miután a kezelőszemélyzetet... Nos, megették.

A vészjelzések, amik a crollok kitörésére figyelmeztettek folyamatosan szirénáztak. Zi'lëna úgy érezte, lassan megőrül a monoton zajtól.

Lázasan olvasta végig a kapcsolók és gombok tömkelegét. Szerencsére olvasni és írni is ugyanolyan jól tudott a birodalmi nyelven, mint beszélni. Kikapcsolta a szirénákat. Ha valaki eddig nem érzékelte és értelmezte, mi folyik a hajón, azon nem tudott segíteni, de neki gondolkodnia kellett, és az emellett a villogó vörösfényű visítás mellett képtelenségnek tűnt.

– Ezzz jó. Csend... – jegyezte meg a croll.

– Igen, már nagyon idegesített – mondta Zi'lëna.

– Teee enged ki.... én és társss? – kérdezte hirtelen a lény.

– Igen – vágta rá azonnal. – Mondtam is akkor, hogy veletek vagyok.

– Te megvéd cuuupppadvány...

– Mert ti megtámadtatok – csattant fel a lány. – Arturussal vagyok, hozzá akarok eljutni! De élve, nem a gyomrotokban. Az a cuppadvány nem akart megölni, ellentétben veletek.

– Hol van?

Zi'lëna pikkelyei nagyon halovány lila árnyalatot öltöttek.

– Nem tudom – mondta.

– Mi azzz Rrregyes pooottokroll...prottttkoo kroll? – hörögni és morogni kezdett, de nem tudta kiejteni az emberi szót. Végül dühösen a falra sújtott az egyik karjával , mire a panel behajlott az ütés erejétől.

– Nem tudom – ismételte Zi'lëna remegő hangon.

A croll közelebb lépett hozzá. Közben mondott valamit a saját nyelvükön a fajtársának, mire az kiviharzott az ajtón, olyan sebességgel, hogy Zi'lëna szemmel se tudta követni.

– Deee.... veeezzzzetni űrhajó.... tuuudssssszzzz? Igazzzz? – hajolt egészen közel hozzá.

Zi'lëna kiérezte a gúnyt a lény hangjából. Az illata egyszerre volt csábító és iszonyatos. Erőt sugárzott. Semmihez se volt fogható, amit eddig tapasztalt. Újra eszébe jutott Ga'wä'nogä főisten. A Nagy Vadász eljött érte. Megremegett. Nagyon közel érezte magához a halált.

– Tudok – nyögte ki, miközben megpróbált hátrébb húzódni, de a croll mellkasából előkúszó, olajosan csillogó csápok hirtelen átölelték.

Ilyen szűk helyen esélye se volt kikerülni őket. A csontpengéi a tokjukban pihentek, most pedig már előhúzni se tudta őket. A croll ereje felülmúlta talán még egy cömgnäjét is.

Vajon ők is az emberi igazságtalanságok miatt álltak Arturus mellé, vagy csupán harcolni akartak? Vajon gyűlölték az embereket vagy csupán tápláléknak nézték őket?

– Ne rejtegess... Jeeemm cuppadvány … mert lasssaan halssz meeg... árulóóó... – hörögte a lány arcába.

– Ennyire gyűlölitek őket vagy csak éhesek vagytok?

A croll olyan erővel szorította össze a mellkasát, hogy az am’nogä mellkasi csontlemezei kissé elmozdultak és összeszorult a tüdeje.

Zi'lëna iszonyodva hunyta le a szemeit, majd vadul megrázta a fejét.

– Nem vagyok áruló, veletek vagyok, Arturussal vagyok. Meg akarják támadni a népem, segítség kell! Esküszöm… esküszöm, kérlek! – könyörgött hörgőn kapkodva a levegőt. – Kérlek, engedj el!

A croll a levegőbe emelte az am’nogát, mire az kinyitotta a szemeit és megacélozta a lelkét. Vadász volt. Nem fog rimánkodva meghalni. Harcolni fog a szabadságáért és az am’nogákért.

– De ha mindenképp meg akarsz ölni, akkor küzdj meg velem!

A croll ledobta az emberek véres maradványi közé.

– Veee...zess hajó ... Nagy Arrrturus... Kylgur... döönt sors! – aztán rövid hallgatás után még hozzáfűzte. - Éhessss vagyok...

Zi'lëna talpra kászálódott. Meg kellett kapaszkodnia a vezérlőpultban, mert a talaj kegyetlen mód csúszós volt a legénység vérétől. Pont szembe találta magát egy villogó ikonnal, ami megerősítést kért az R1-es protokoll végrehajtására. Jeremy erről beszélt a hangosbemondóba. Úgy téve, mintha csak megtámaszkodna, emberi vértől iszamós kezével rátenyerelt a megerősítésre. A hajó elfogadta a parancsot, majd kissé megremegett.

– Mittt... művelsz? – kérdezte a croll.

Zi'lënának végre sikerült értelmezni pár dolgot. Lényegében nem volt olyan bonyolult a szállítóhajó kezelőpultja, csak alaposabban át kellett néznie.

– Módosítom az irányt.

Elfordított egy kart és megnyomott néhány ikont a hologrammon, ami az irányító pult fölött bontakozott ki. Megjelent egy csillagtérkép.

– Hova megyünk pontosan?

A croll egyik karmokban végződő ujjával rábökött egy rendszerre és azon belül egy bolygóra.

– Idee.

Zi'lëna lelassított a hajóval, beütötte az új koordinátákat és módosított néhány szöget, hogy irányba álljanak. Lassan fordította a vezérlőket, óvatosan vitte be a műveleteket. Aggódott miatta, de a croll nem szólt bele, lázasan figyelte, mit csinál az am’noga.

A lány a szeme sarkából megpillantott egy az űrben lassan távolodó hibernációs tartályt. Úgy fordította a hajót, hogy a croll ne vehesse észre.

Szóval ez volt az R1-es protokoll. A tartályok bizonyára mentőkapszulaként is funkcionáltak.

– A hűtőkamrákban van jó sok nyers hús – mondta figyelemelterelésként. – Minőségi áru, a Na’ttáról.

– Majddd megnézz...

– Szívesen – mondta olyan lazán amennyire csak képes volt rá, miközben tökéletesen irányba állt, hogy elindulhassanak a mélyűrbe, Arturus bázisa felé... a végzete felé.

Ebben a pillanatban berontott a másik croll, és vadul hadonászva az összes végtagjával magyarázott valamit.

Kékesszürke társa lassan visszafordult Zi'lëna felé.

– Társ monndd... Jemmm cuppadvány... megszökkk... pici hajó.

Zi'lëna nem hallgatta végig a crollt, és aktiválta a főhajtóműveket, amitől úgy meglódult a hajó, hogy még a crollok is megbillentek kissé. Az am’noga pedig belehuppant az egyik vérmocskos kezelőszékbe.

– Te akar... ezztt – morogta a croll megindulva felé, de aztán megállt. – De te... vezet hajó.

Láthatólag vívódott, hogy megölje-e azt, aki szabadon engedte őket, de megakadályozta, hogy elkaphassa a katonát, aki rálőtt.

– Nagy Artuuurus Kylgur... döönt sors– ismételte el végül, aztán cicergett valamit a társának, aki odatelepedett Zi'lëna mellé és az egyik csápjával átkarolta a vállát.

Az am’noga megremegett, de aztán újra megacélozta a lelkét. Harcosként kellett viselkednie, hogy eljuthasson Arturushoz. Figyelmeztetnie kell a népét és meg kell mentenie a Natt’tát!

Zi'lëna úgy érezte szükség esetén hajlandó meghalni az elveiért és a népéért, de csak akkor fogja eldönteni, hogy teljes szívével csatlakozik-e Arturushoz, ha már többet tud. Mert az ideák gyönyörűek, de a valóság... Körbepillantott a mészárszékké vált hídon és az őt fogva tartó crollon. A valóság sokkal mocskosabb, mint azt a béke biztonságából figyelve, valaha is képzelte.