Arturus lázadás-sorozat novellapályázat

G.F. Lancer: 13-as protokoll

Senki sem számított rájuk. Úgy rajzottak elő a szubtérből, akár egy rajnyi dühös lódarázs és pillanatok alatt lángba borították az űrt, a védelmi műholdaknak és a néhány ütött-kopott kísérővadásznak pislogni sem volt ideje. A bolygófelszínről látni lehetett, amint a turáni vadászok vörös plazmahálót szőnek maguk köré, majd egy szemvillanással később a császári hajók hatalmas tűzgolyókban enyésztek el. Mintha egy ultrahangpengével leborotválták volna a légierőt a sztratoszféráról. A turáni Sólymok egy pillanatig sem tétlenkedtek, módszeresen, előre meghatározott koreográfia alapján nekiláttak megvakítani a Fossor védelmi rendszereit. Apró szentjánosbogarak gyúltak a sötét égbolton, amint a kémműholdak és felderítődrónok gyors egymásutánban salakká olvadtak az ellenséges tűzben. Az utolsó, amit a harcálláspont elemzőtisztje megfigyelhetett, két romboló sziluettje volt, ahogy lustán beúsznak a képbe. Frontális fegyverzetük torkolata egy pillanatra felizzott, vakító villanás, ezt követően sötétség. A bolygó körül keringő két holdat, a telepített, nagy hatótávolságú Lockheed állomásokkal egyetemben kevesebb, mint egy perc alatt csillagközi porrá lőtték, ezzel végképp elvágva a Fossort a külvilágtól.

Azt senki sem tudta, hogy maradhatott rejtve egy egész flotta, amint a szubtérben száguldanak a bolygó felé, de az igazság az, hogy egyáltalán nem tűnt lehetetlennek. A Háló hosszú ideje használhatatlan volt, a szubtéri relék már napok óta nem továbbítottak semmiféle jelet. Érezni lehetett a levegőben, hogy készül valami, de egy peremvidéki bányabolygó elfoglalása akkor sem jelentett volna nagyobb kihívást a turániaknak, ha történetesen számítanak az érkezésükre. Természetesen jelen voltak a császári erők a Fossoron. A kalózok és szakadárok jelentette fenyegetés felett nem lehetett szemet hunyni és ezzel a császári hadvezetés tisztában volt. Ahogy azzal is, hogy e kockázati tényező jelentősége az Űrkastélytól való távolsággal egyenes arányban növekszik. A szomszédos naprendszerekben járőröző IAF flotta jelenléte azonban nem indokolta nagyobb erők állomásoztatását a bányabolygón, hiszen vészjelzés esetén, optimális esetben órák alatt képesnek kellett lenniük felvonulni a Fossor védelmében. Kivéve persze, ha nem érkezik vészjelzés, esetleg a flotta harci kapacitását szintén váratlan körülmények kötik le. Neadjisten a turániak először abból lőnek kozmikus roncstelepet és csak azután veszik kezelésbe a Fossort. Számos teória született a lehetséges variációk kapcsán, az akadozó energia és vízellátás egyéb szabadidős tevékenységre egyébként sem adott lehetőséget a bolygón ragadt császáriaknak. Az űr kipucolása után ugyanis a támadók azonnal nekiláttak az infrastruktúra teljes felszámolásának.

Villámgyorsak voltak, jól szervezettek és kiválóan képzettek. Vadászbombázó kötelékeik folyamatosan süvítettek az égen, az első napokban nem telt el úgy óra, hogy a fossori bányavárosokat ne rázták volna meg sorozatos robbanások. Szőnyegbombázás, a klasszikus módi. Semmi precíziós megoldás, a felkelők láthatóan minél gyorsabban tető alá akarták hozni a műveletet.

*

Csendben, egyetlen szó nélkül mozogtak be a félig rommá lőtt bolyház működésképtelenné vált hulladékfeldolgozó dezintegrátorán keresztül a szemétledobó aknájáig. Alig egy rajnyian maradtak. Tengerészgyalogosok, a császári haderő színe-java. Gyertyalángok egy árnyékvilágban. Fáradtak voltak, kimerültek és bár maguknak sem vallották be, féltek. Nem a haláltól vagy a harctól, ez utóbbit valósággal szomjazták. A kudarctól. A küldetéssel járó felelősség mázsás teherként nehezedett a vállukra, ha elbuknak, az nem csupán a Fossor még életben maradt lakosságára jelent végzetes csapást, de lehetséges, hogy maga az Impérium is megérzi. Ellenséges élőerő egyelőre nem volt jelen a bombázott területeken. Ahogy azonban a tűzhenger haladt előre, a nyomában azonnal megjelentek a csapatszállító gépek, hogy turáni gyalogosokat okádjanak az alaposan megtépázott városokra. A Fossor egyelőre kiaknázatlan erőforrásai nem hagyták hidegen az ellenséges hadvezetést, tisztában voltak vele, micsoda ütőkártyát jelenthet egy, a vonalak mögött birtokolt gyárbolygó, még ha újjá is kell rajta építeni az infrastruktúrát és felhúzni a megfelelő üzemeket. Néhány gyárrobot a körülöttük rajzó felhőnyi műszaki drón közreműködésével napok alatt megoldást jelenthet erre a problémára. A felszín elfoglalására és megtartására azonban a légierő nem alkalmas. Ahhoz katonák kellenek. Katonák, akik elől egyelőre a császári osztag bujkálni kényszerült.

Némán, de amennyire az erejükből telt, tempósan másztak. A város felett már bontogatta szárnyait az éjszaka és a feketébe forduló égbolton egyre-másra jelentek meg a csapatszállító drónkopterek apró irányfényei. A raj kommunikációs szakértője korábban pontosan feljegyezte hány eszközt látott közeledni, milyen irányból és az időpontot, hogy adott sebesség mellett érkezési időt kalkulálhasson. Ez alapján hozzávetőlegesen egy óra állt rendelkezésükre, mielőtt az álcázás valóban létkérdéssé nem válik. Az épület első szintjén gyors műszeres felderítést követően a parancsnok pihenőt rendelt el. A két impulzuspuska kezelő pozíciót foglalt a félig törmelékké lőtt fal optimális belövési szöget nyújtó pontjain, eközben társaik kimerülten a földre rogytak és a fejadagjaikért nyúltak. Alig álltak a lábukon. A támadás első napja óta rohantak már, rövid, alig szusszanásnyi időre szakítva csak meg a menetet, enni-inni sem álltak meg, épp csak olykor üríteni, egy-két órát aludni, aztán tovább.

Park főtörzsőrmester tisztában volt vele, hogy nem hajszolhatja végkimerülésig az embereit, de azzal is, hogy szorítja őket az idő. Kénytelen volt tehát a serkentőkre és a megingathatatlan harci morálra alapozni a művelet sikerét, de most, hogy látta katonái fejét alá-aláhullani a mikroalvások mámoros pillanataiban, elbizonytalanodott. Aludniuk kell! – határozott némán. Jó parancsnoknak tartotta magát és az emberei is vakon követték, bármilyen eszement ötlettel állt is elő. Mégsem az irántuk érzett aggodalom hozatta meg vele a döntést. A küldetést nem veszélyeztethette azzal, hogy nem teljes harcértékű alegységgel indul tovább.

– Piros kettő, Kék egy. Tablettát bevenni és alvás! – suttogta bele a csendbe.

A tengerészgyalogosok kezében megállt a kanál egy pillanatra.

– Főtörzs… Akkor időben csúszni fogunk! A turániak gyorsabbak, mint azt korábban gondoltuk!

Egyvalakinek volt csupán bátorsága vitatni az utasítást. Tatár szakaszvezető öreg katona volt már, öregebb, mint Park. Mindent tudott, mindent látott, kiváló harcos volt és még kiválóbb harctéri ellátó. Ezzel éles ellentétben, ha ivott egy kicsit, összeverekedett bárkivel, rendfokozatra és beosztásra való tekintet nélkül. Márpedig ivott rendesen. Többször is előléptették, de a ceremóniát követő ünneplés során tanúsított teljes közönye a szolgálati érintkezés módjait illetően minden alkalommal fenyítést vont maga után. Olykor hosszabb-rövidebb időtartamú elzárással kiegészítve. Emiatt aztán örökös szakaszvezetőként szolgált tovább, de Tatárt ez sem érdekelte. Csupán az, hogy harcoló alakulatnál kapjon beosztást és irodának még csak a közelébe se kerüljön. Ő „tégyé” volt, ízig-vérig terepre való gyalogos katona. Kilenc éve szolgáltak együtt a főtörzsőrmesterrel, barátságuk ellenséges tűzben kovácsolódott eltéphetetlen kötelékké.

– Nem mondom még egyszer D! – suttogta vissza Park erélyesen. Tatár keresztneve David volt és gyűlölte. Harcias természete és alacsony termete okán gyakran vontak párhuzamot közte és egy bizonyos bibliai parittyás között, emiatt egyszer egy Óhitű hittérítő kevés híján megtért a teremtője kebelére. Csakis annak köszönhette az életét, hogy a merevrészegség határán imbolygó tengerészgyalogos már duplán látott és a „hamis” szentéletűt lőtte szitává. Egyedül Park szólította a keresztneve kezdőbetűjén és többnyire olyankor tette ezt, amikor valami baromságot csinált. A többieknek „szakaszvezető úr” volt a megszólítás, hacsak nem akartak szembenézni egy felbőszült tisztessel, aki nem habozott alkalmasint tettleg is kifejezésre juttatni neheztelését.

A kijelölt hat ember minden további vitatkozás nélkül bevette az altatót és néhány másodperc múlva már hortyogtak is. Parancsnokuk egy órányi pihenést engedélyezett nekik, a készítmény pedig segített, hogy ezt az időt minőségi, pihentető alvással töltsék. Az alvók felől egyenletes szuszogás vette kezdetét, az őrposztok nem jelentettek mozgást, ezért Park úgy döntött, addig is hasznosan tölti az időt.

– Kacat! Hozzám! – intette oda a csapat kommunikációs szakértőjét. Kacat az utolsó pillanatokban csatlakozott hozzájuk, ami azt illeti, a megérdemelten hírhedt IMC kiképzésen sem oly régen esett át. Újonc volt és mint ilyen, a ranglétra legalsó fokára kényszerült, ami számos kellemetlen körülménnyel járt együtt, mint például a zavaróan bugyuta becenév is, amivel jellemzően a zöldfülűeket illették az öregebb katonák. A főtörzs ennek ellenére elégedett volt vele. Sőt, ami azt illeti, az új fiú kellemes meglepetéssel szolgált. Az újoncokat gyakran jellemző túlfűtöttség, ami aztán könnyen pánikba csapott át, nála egyáltalán nem jelentkezett. Nyugodt, kiegyensúlyozott természettel bírt, az utasításokat pontosan követte, gyorsan és hiba nélkül végezte a dolgát. Jellegtelen volt, visszahúzódó, feleslegesen nem jártatta a száját, ellenben bármilyen feladattal bízták meg, azt a legjobb tudása szerint vitte véghez.

– Hogy állunk? – kérdezte az osztagparancsnok, miután Kacat mellé telepedett a sötétben. Az alkarjára applikált katonai számítógép kijelzője a másodperc törtrészére halvány borostyánszínnel felderengett, a következő pillanatban pedig már sorjáztak is az adatok Park sisakjának HUD-jára. Természetesen kommentárral kísérve.

– A tűzhenger elvonult. A turániak első osztagai minden előzetes kalkuláció szerint negyven perc múlva landolnak és megkezdik a terület birtokbavételét. A rendszer kockázatelemzése alapján huszonnyolc százalékos esély van arra, hogy a műszeres felderítés felfedi a jelenlétünket. Öt százalék az esély arra, hogy ennél a bolyháznál alakítanak ki gyülekezőpontot. Ez persze a valóságban még kevésbé valószínű – ha követik a protokollt, a település széleitől indulnak meg. A harci számítógépek állapotjelentései alapján a szövetséges raj harckészültsége mintegy hatvan százaléka annak, amivel a küldetést megkezdtük.

Park bólintott és egy nyomtatott algalapot gyömöszölt a szájába. A csomagolás tengerízű különlegességet ígért, de inkább ahhoz tudta volna hasonlítani az élményt, mint amikor a kádba fingik valaki. Egyszerre érezni a szájban és az orrban egyaránt.

– Két óra múlva megindulunk. Tedd ki a célobjektum térképét minden egység HUD-jára! Alternatív útvonalakat is kérek, vörössel jelöld a legoptimálisabbat!

Kacat sűrű bólogatások közepette matatni kezdett az érintőképernyőn.

– Elszakadási pontok? Menekülő útvonalak?

Park rövid gondolkodás után megrázta a fejét.

– Nem vonulhatunk vissza! Nem lesz rá időnk. Ha ellenállásba ütközünk, elharcolunk a vörös hetesig. Bármi áron!

– Értettem! – felelte rezignáltan a katona és folytatta a pötyögést.

– Végig figyelj az összeköttetésre! Ha elveszítjük a jelet, nem mozoghatunk tovább, míg helyre nem állt a kapcsolat!

– Nem lesz baj! – nyugtatta Kacat magabiztosan. – Mágussal végig kontaktban maradtunk eddig is, a turániak jammerje pedig ebben a tartományban nem dolgozik. Egyetlen kommunikációs eszköz sem használ már elektromágneses sugárzást. Lesz egy lehetőségünk, de az időablak igen szűkös.

– Azért csak figyelj! – intette Park szigorúan. Az őrposztok halkan jelentettek – semmi mozgás. A szétlőtt városra temetői csend telepedett. A turániak neutron és robbanótölteteit senki nem élhette túl, aki a felszínen tartózkodott amennyiben nem viselt teljes harci öltözéket, vagy nem egy lépegetőtank sugárkezelt fülkéjében ült. Igyekezett nem gondolni rá. Próbált csak a feladatra összpontosítani, de elméjében újra és újra felvillantak a robbanások fényei, az a mindent kitöltő robajlás, mintha a fizikai valóság egy hangorkánból álló világgá lényegült volna át. Egy olyan világgá, ami el akarja őt emészteni. Sarah és Ben…

– Egyes! Kontakt tíz óránál! – reccsent meg váratlanul a kommunikátor, és Park hallotta a halk súrlódást és kavicspergést, ahogy az impulzusfegyver kezelő ráhajolt az irányzékra. Hang nélkül kúszott oda, szeme elé emelve a robosztus, nagy teljesítményű felderítőműszert, amit a célkijelölőnek szántak esetleges harcérintkezés esetére. Hatan voltak. A szerkezetbe épített puskamikrofon zihálást közvetített, fájdalmas nyögéseket és halk zokogást. Némelyik hőkép sápadtabb volt, míg a többieké tűzforró – sebesültek, betegek voltak kivétel nélkül.

– Helyiek – suttogta a lövésznek, aki hüvelykujját felemelve nyugtázta. Időközben Kacat is odaheveredett melléjük a törmelékhalomra és rohampuskájának optikai irányzékán keresztül figyelni kezdte a társaságot.

– Helyiek. Sebesültek. Fegyvertelenek – mormolta, le sem véve szemét a lencséről. – És erre tartanak.

– Ez az egyetlen ház, ami nagyjából egyben maradt a környéken. – vont vállat az impulzuspuska mögött fekvő katona. Őt Fosternek hívták, régi bútordarabnak számított már.

– Mi legyen? – nézett fel Parkra a lövész. Kacat meglepetten fordította el a tekintetét a csetlő-botló csapatról.

– Hogyhogy mi legyen? Hiszen ők az Impérium polgárai.

Néhány pillanatra visszakúszott közéjük a csend, csak az alvók halk, ütemes hortyogása hallatszott. Park nem ébresztette fel őket, egyelőre nem volt szükség rájuk. Időközben a menekültek közelebb értek és felhágtak az első emeletre vezető törmelékhalomra, lábuk alól hangos ropogással fordult ki a kerámiamorzsalék és a kavics.

– Uram? – kérdezte Foster és teste tüzelésre készen megfeszült. Egyetlen szó és a gyanútlan menekülteket koncentrált hősugarak tucatjai tarolják le egy szemvillanás alatt. Kacat tágra nyílt szemekkel ingatta a fejét, láthatóan lénye legmélyéig berzenkedett attól, amire társai készültek.

– Ne lőj! – tette végül a lövész vállára a kezét Park. A katona elernyedt, a fiúból pedig halk, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel.

– Késsel csináljuk! Megvárjuk, míg ideérnek!

*

Gyorsan történt. A menekültek felmásztak a dombon, majd az épület biztonságába érve hangos zihálás közepette egy pillanatra a falnak támaszkodtak, hogy némi levegőhöz jussanak. Boldogan egymásra mosolyogtak, a férfiak hátba veregették egymást, míg a két asszony fáradtan, de csillogó szemekkel ölelkezett össze. Így haltak meg, egymás karjaiban. Az árnyak egyszerre megelevenedtek körülöttük, a feketére fényezett ultrahangkések lecsaptak, aztán már csak a halk puffanások hallatszottak, amint az élettelen testek a földre rogynak. A katonák nem hibáztak. Hat test hevert a lábaik előtt, harcászati rendszereik nem érzékeltek további életjeleket.

– Húzzátok félre őket! – intett a főtörzs. – Váltás. Piros Kettő, Kék Egy alvás.

Miközben a hullákat takarították el, a tekintete összeakadt Kacatéval. Izzott, lángolt, a katonában megvetés keveredett csalódással és haraggal. Egyikük sem nézett félre.

– Már halottak voltak! – suttogta ingerülten az osztagparancsnok. – Sugárzás érte őket, az is csoda, hogy eddig eljutottak.

– Nem tudhatja! – sziszegte vissza a katona haraggal. – És az Impérium polgárai voltak. Őket védeni vagyunk hivatottak, nem leölni, mint a vágómarhákat. Ezt jelenteni fogom!

A fiú valósággal kifordult magából egy pillanatra, a korábbi csendes, visszahúzódó profiból mintha kihallgató tisztté lényegült volna át. Egyenes háttal, perzselő tekintettel méregette parancsnokát, mint aki ítélethozatalra készül. Park füle zúgni kezdett, amint meglódult benne a vér, különös, meghatározhatatlan zörej lüktetett végig a hallójáratain, aztán ahogy a jelenség kezdődött, úgy egy pillanat alatt abba is maradt. Összerázkódott. A végkimerülés egyik tünete volt ez, amikor már az érzékszervei is a bolondját járatták vele, az efféle hallucinációk pedig terepen akár az életébe is kerülhettek. Aludni akart és a szóváltás mielőbbi lezárását. Mély levegőt vett, aztán mélyen a katonája szemébe nézett.

– Veszélyeztették volna a művelet sikerét, ha a nyakunkra hozzák a turániakat. Se álcázó egység, se fegyverek, se katonai kiképzés. Ha mi elbukunk, a Fossornak reszeltek, és ez milliók életét jelenti hat ellenében. Jelentsd, leszarom! De ha nem azt teszed, amit mondok és ezzel az osztag bármely tagját veszélyezteted, gondolkodás nélkül kinyírlak téged is! Csak hogy tiszta legyen.

Néhány pillanatig még farkasszemet néztek egymással, aztán az újonc végül megadta magát és dacosan összeszorított szájjal bólintott.

– Aludj! – vetette oda foghegyről Park. Időközben ő is előkotorta a tablettát és a szájába hajította. A fogai között tartotta, míg a vízért nyúlt, eközben le sem vette tekintetét Kacatról. Úgy látszott, valami megpattant a fiúban és ez aggasztotta.

*

A gyógyszer nem engedte őket álmodni és ez így volt rendjén. Azonnal lenyomta az alvás delta fázisába a kimerült katonákat, enyhe nyugtatót juttatott a véráramba, egy nagyobb löket melatonint, kisimította a zaklatott idegrendszert, kikapcsolta az agyat. Egyetlen pillanatnak tűnt csupán az egész. Park éppen csak lehunyta a szemét, egy villanással később már rángatta is a karját valaki. Az ébredés és az öntudatlanság határán töltött első pillanatban azt hitte, turániak értek a közelükbe. Ujja ösztönösen csúszott a rohampuska elsütőbillentyűjére, eszmélő tudata ellenség után kutatott. Fülében közeledő harci kopterek zúgása morajlott, szíve kishíján félrevert ijedtében, amikor egy alakot látott maga fölé tornyosulni a sötétségben. Sikoltást hallott. Zúgást. A kése után kapott, hogy végezzen az árnnyal, legalább azzal az eggyel.

– Nyugi! – fogta le Tatár a karját. – Idő van. Serkentő be, aztán kapkodd a ványadt valagad!

Egyszerre elhallgattak a hangok. A szív is kompenzálni kezdett, lelassított, már nem kellett attól tartania, hogy kifelé horpad a vért mellkasi modulja. Bár ez a rövid közjáték kiverte az álmot a szeméből, Park mégis úgy érezte, nem aludt egy percet sem. Félig öntudatlanul nyúlt a szakaszvezető tenyerén heverő apró fioláért, ami a rendszeresített harctéri serkentőt tartalmazta…

A világ megremegett körülöttük, miközben átvette a barnás folyadékkal félig telt poharat. Valódi, metszett üvegből készült, családi örökség lehetett, esetleg hadizsákmány egy balsorsú múzeumból. A talaj imbolygott, a százados asztalán terpeszkedő szobanövény mintha integetett volna, miközben hangos csattanással két holokeret is leesett mögötte a falról. Mind a kettő Lourens századost ábrázolta még fiatal katona korából.

– Sajnálom a családját főtörzs – kezdte az eligazítást a férfi. Valószínűleg őszintén gondolta, amit mondott, de a turáni támadás első pillanataiban olyan sokan haltak meg, hogy a részvétnyilvánítás gyakorlatilag szomorú közhellyé silányult. Az ő családja az Űrkastély biztonságát élvezte, de ettől még részévé és részesévé vált a Fossor lakosait sújtó tragédiának.

Park némán bólintott és belepillantott a pohárban kavargó barnás folyadékba. Erre nincs mit felelni. Sarah nem volt képes tovább elviselni a katonai bázis légkörét, a drilleket, a zajt, a folyamatos mozgást, hogy egy pillanatra sem áll meg körülötte az élet. A városba költöztek Bennel. Úgy volt, hogy ő is utánuk megy, amint a hivatalos engedélyezése lefut a dolognak, de az események közbeszóltak.

– Jól van, főtörzs? – kérdezte aggodalmas tekintettel Lourens. Park összerezzent és visszatért a való világba. A világba, amely időről-időre összerázkódott körülöttük. Bólintott.

– Képesnek érzi magát a feladat végrehajtására? – húzta össze szemöldökét a százados gyanakodva.

– Százados úr! A bolygón mindenki az elesetteket gyászolja és tehetetlenül várja az elkerülhetetlent. Nekem az ölembe hullott a lehetőség, hogy bosszút álljak. Amolyan hideg, katonai bosszút, tudja. Higgye el, jelenleg semmi másra nem érzem magam alkalmasabbnak.

Lourens mélyen a katona jéghideg tekintetébe fúrta a sajátját, majd bizonytalanul bólintott és elfordult.

– Egyébként sem küldhetek mást. Maga az egyetlen csatát megjárt harci parancsnok, a többi csupa zöldfülű vagy nyugdíjazásra váró öreg baka. A nyugodt állomáshely áldásai ugyebár…

Park nem reagált semmit, ezért folytatta.

– A Vörös Hetes kódnevű objektumhoz kell eljutniuk. Az időtényező kritikus, főtörzs! A viharszemben kell haladniuk, pontosan a tűzhenger közepén. Ne feledje, a Fossor életben maradt népességének túlélése áll vagy bukik a műveleten!

– Megértettem!

– A turáni csapatok előtt kell odaérniük! Képesnek kell lennie kordában tartania a bosszúvágyát! Idő előtti harcérintkezés esetén a küldetés sikeres végrehajtásának esélye minimálisra csökken. Mindenáron végre kell hajtaniuk a feladatot, még mielőtt ezek a nyomorult lóbaszók a teljes infrastruktúrát a földbe tapossák. Akkor végképp ellehetetlenítenek bennünket és a Fossor előretolt harcálláspont lesz egy villámháborúban. Az utolsó esélyünk a túlélésre, hogy önök sikerrel járnak.

– Megértettem!

– A következő lesz a feladata…

– Park! Kapd össze magad, nem érünk rá!

A suttogás egészen a füle mellett kélt és a serkentő hatására kiélesedett érzékeivel valósággal ordításnak hallotta. Tatár keresetlen szavakkal igyekezett lelket verni belé, de csak az ingerült sustorgás jutott el az agyáig, a szakaszvezető mondanivalója egyszerűen lepattant a félig még kihunyt tudatról. Szapora pislogással űzte el szeméből az álom maradékát, közben nehézkesen talpra kecmergett. Az égbolt még fekete volt. Az energia híján maradt városra puha bársonylepelként terült a vaksötét éjszaka, az elnéptelenedett, szétlőtt utcákat uraló csendet azonban ismét távoli robbanások sorozatai zúzták szét. A tűzhenger tovább gyalulta a bolygót, ami azt jelentette, hogy a turáni gyalogosok már nekiláttak a város átvizsgálásának. Park egy utolsó pillantást vetett a szomszédos lakás sötéten tátongó bejárati nyílása felé, amely mögött a holttestek hevertek. Ismét belé mart a tudat, hogy ártatlan civilek kivégzésére adott parancsot. „Császári alattvalókat öltünk. Talán megúszták volna, ha ellátjuk, aztán szélnek eresztjük őket. Kacatnak talán igaza volt, amikor azt mondta…” Megrázkódott és erővel kényszerítette magát, hogy visszatérjen a jelenbe. Az eszével tudta, hogy azt tette, amit kellett, a lelke azonban háborgott, amiért meg kellett tennie. Újabb hat életet írt arra a számlára, amit hamarosan súlyos kamatokkal tervezett benyújtani a turániaknak.

– Gyerünk! – szakította el tekintetét a hullakamrától. – Tempósan, de óvatosan! Folyamatosan körkörös figyelést kérek! Harcászati számítógépeket passzív üzemmódba, és osonjatok, mint a lidércek! A belső csatornán engedélyezem a kommunikációt.

A kis csapat hangtalanul hagyta el az épület jelentette menedéket ugyanott, ahol behatoltak, az aknán keresztül. Faltól-falig nyitott alakzatot vettek fel, majd folyamatos biztosítás mellett megindultak a Vörös Hetes irányába vezető, a számítógép szerint leginkább optimális útvonalon. Park időnként Kacat felé fordította a tekintetét, de úgy tűnt, a katona túltette magát a történteken. Némán haladt a sorban, forgott, akár a lövésztorony, figyelt, jelzett, tette a dolgát és eközben egyetlen-egyszer sem pillantott az osztagparancsnokra. Parknak ez megfelelt. Nem volt idejük megrendszabályozási gyakorlatokra, ha a fiú nem az elvártaknak megfelelően teljesít, nemes egyszerűséggel helyben agyon kellett volna lőnie. A morálra azonban az efféle közjátékok mindig negatívan hatnak, arról nem is beszélve, hogy saját harcosára nem szívesen emelt volna kezet. A küldetés azonban minden prioritást felülírt, ahogy az már katonáéknál megszokott volt. Nem bukhattak el! Milliók élete volt a tét a sajátjuk ellenében.

*

– Érvénybe lép a 13-as protokoll. Hallott már róla, főtörzs?

Park belekortyolt az italba és elgondolkodott. Az alkohol erős volt, ízletes, markáns, fűszeresen füstös aroma ömlött szét a szájában, ahogy kissé megforgatta, mielőtt lenyelte volna.

– Nem, uram! – rázta meg végül a fejét. Hazudott. Mindenki hallott legendákat a 13-as protokollról, de biztosat csakis a bolygó katonai vezetői tudhattak. Jelen esetben Lourens százados, aki alacsony rendfokozata ellenére kénytelen volt ezt a hatalmas terhet a vállára venni, minekutána a kis létszámú vezérkar odaveszett a bombázások során.

– Támadás esetén a bolygóvédelmi terv előírja a földi erők visszavonását és állomásoztatását a sziklában futó vájatokba épített atombunkerekben. Ezt a lehetőségekhez mérten végrehajtottuk, a megmaradt erő-eszköz viszonylagos biztonságban, mélyen elhelyezkedő erődített állásokban várja az utasításokat. A második lépés, leadni a vészjelzést a gyorsreagálású erőknek, amennyiben a Lockheed állomások erre képtelenné válnak. Mint tudja, ezek az első pillanatokban megsemmisültek.

– A turániak pontosan tudták, mit csinálnak – bólintott Park fásultan.

– Így van. Jelenleg el vagyunk vágva a külvilágtól. Egyelőre vészenergián képesek vagyunk a működésre, de ez csupán az óvóhelyek létfenntartó rendszerei számára és a légkörön belüli kommunikációra elegendő, arra is alig. Energiára van szükségünk, hogy újjá szerveződjünk, valamint, hogy leadjuk a vészjelzést a gyorsreagálású erőknek, illetve azok érkezéséig minden megmaradt eszközünkkel visszavessük a turáni támadást.

– Gyakorlatilag minden nagy távolságú kommunikációs berendezésünket megsemmisítették rögtön az invázió kezdetén. – mutatott rá a főtörzsőrmester. – A szubtéri átjátszók nem működnek, a Háló használhatatlan. Ezzel az erővel kiabálhatnánk is, hátha meghallják.

Lourens álla megfeszült egy pillanatra, mielőtt válaszolt volna.

– A tizenhármas protokoll éppen egy ilyen helyzetre íródott, főtörzsőrmester.

*

– Öt klikk! – lihegte a mikrofonba Kacat, aki iránytartóként folyamatosan a műveleti térképen tartotta a szemét. Nem volt nehéz dolga, kivetített szellemképként lebegett a sisakja kijelzőjén, pontos információkkal a rajt illetően, helyzeti adatokkal, alternatív útvonalakkal kiegészítve. Park mogorva bólintással nyugtázta az információt. Jól haladtak, ellenállásba nem ütköztek, a bányászváros rommá lőtt épületei között síri csend és vaksötét uralkodott. Mondhatni baljós, temetői hangulat. A mozgásérzékelő nem jelzett semmit, a termográf képernyője egyenletes vörösben lüktetett, sehol semmi élet. Park ezt gyanúsnak találta. A Fossor kies sziklavilágán kevés életforma volt képes életben maradni, néhány szívósabb rágcsálófajtól eltekintve csak a kígyók voltak jelen, ám azok olyan nagy számban, hogy az idetelepült humánok folyamatos irtóhadjáratai ellenére is rendszeresen megjelentek az élőhelyeiken. Megbújtak a szemétben, a csövekben, levadászták a házi kedvenceket, olykor az embereket is megmarták, a bolygó átkának egyértelműen ezeket a pikkelyes csúszómászókat tartották. Park és csapata azonban eggyel sem találkozott, ami azért volt különös, mert ezek a hüllők az emberre halálos sugárzás többszörös dózisát is képesek voltak elviselni. Jellemzően azonban megvadultak tőle és ösztöneikkel ellentétesen elhagyták rejtekhelyeiket, hogy belemélyeszthessék agyaraikat bármibe, ami kicsivel is magasabb testhőmérséklettel bír a sziklánál. A főtörzsőrmester magasba emelt tenyérrel állította meg a menetet egy alkalmas helyen, a tengerészgyalogosok azonnal fedezéket kerestek és ki-ki a saját felelősségi szektora felé fordulva figyelni kezdték az éjszakai sötétséget. Park lövésnyomok után kutatott, de a sötétben nem látszottak az égésnyomok, a turáni lézerek után visszamaradó enyhe ibolyántúli sugárzást pedig a mindenhol jelenlévő radioaktivitás által összezavart műszereikkel képtelenség volt érzékelni.

– Látsz valamit, öreg? – kérdezte Tatárt a belső kommunikációs csatornán.

– Nem – felelte az. – De nekem is gyanús a dolog. Sehol egy életjel, semmi mozgás. Francba, megőrjít ez a folyamatos zúgás! Mindenesetre még egy ekkora bombázás után is maradnia kellett volna egy-két kukacnak. Azok pedig rögtön előmásznak, ha hőt érzékelnek.

Park egyetértően bólogatott, csak úgy magának.

– Olyan, mintha…

Foster éles fájdalomkiáltást követően ívbe feszült, majd a robosztus impulzusfegyvert elhajítva a földre rogyott. Testét tűlézer lövedékei járták át, egyszerre három ponton izzott fel rajta a harci vért, sebei felett apró, gyorsan oszló füstcsíkokat ragadott tova a lenge szellő. A következő pillanatban elszabadult a pokol. A néhai bolyházakból lőtt romhalmazok tetejéről turáni Danuviák kezdték ontani a lézerlángot, a császári katonák egyszerre egy pokoli tűzkatlan közepén találták magukat, ahol minden irányból tüzet vezettek rájuk. Belesétáltak egy lesállásba, ami a katonai álmoskönyv szerint igen rosszat jelentett. A túlélési esélyeik a pillanat törtrésze alatt nullához konvergáló számokra redukálódtak, amit a passzív üzemmódban futó harci számítógépek rideg közönnyel vetítettek ki az arclemezeik HUD-jára...

Foster meg-megránduló testét újabb tűlézer találatok fúrták keresztül, vértezetén rohampuskákból kilőtt nyalábok izzottak fel és hunytak ki, lassacskán az éj sötétjében derengő szellemalakká változott, amint páncélja kezdett felhevülni a találatok nyomán. Társai a támadás első pillanatában a földre vetették magukat és a záporozó lézertűz közepette maguk is lőni kezdték az éjszakát, a teret egyszerre két irányból csapkodó, vibráló fénynyalábok szőtték át, amorf árnyékokat festve a lerontott falakra.

– Harci számítógépeket aktiválni! – üvöltötte Park torkaszakadtából, közben hosszú sorozatokkal pásztázva az ellenség állásait, amik egyelőre hatástalanul enyésztek el a hevenyészve megépített védműveken. Sikerült fedezéket foglalniuk egy néhai alagsor teherbíró kriolitból épült szerkezete mögött, így azonban egyrészt nehézkessé vált a kilövés, másrészt egy helyre szorultak be, ahol egy termogránát, esetleg rakéta találat az egész rajra végzetessé válhatott volna. A Defiant I-es harci komputerek időközben felbúgtak és a másodperc törtrésze alatt beszkennelték a csatateret, a turáni lövészek állásaival egyetemben.

– Hat disznó van, Park! – kiáltotta Tatár. – Ezek csak terepkutatók, a főerő mögöttük jön.

Ez azt jelentette, hogy nem sok idejük van, míg befut a turániak teljes hadereje, vélhetően drónok, vagy harci kopterek támogatása mellett, akkor pedig nem marad esélyük a művelet sikeres befejezésére. Lépniük kellett, de az ellenséges tűz odaszögezte őket a fedezékhez és nem látszott kiút. Park harcászati rendszere sorban jelentette a műveleti csoport tagjainak tevékenységét, és valami azonnal feltűnt neki. Egy fegyver a harcérintkezés kezdete óta nem lőtt, méghozzá Kacat rohampuskája volt az, ami ezt a bűnös mulasztást elkövette. Kinyírom! – dühöngött a főtörzs, majd lejjebb csúszva a törmelékhalmon egy pillanatra hátrafordult, tekintetével a fiú után kutakodva. Sehol nem találta.

– Mennünk kell, Park! Katlanban vagyunk, így lemészárolnak bennünket! – ordította Tatár kétségbeesetten. Már az impulzusfegyver mögött feküdt, annak kezelőjét, egy Gekkó becenévre hallgató srácot tűlézer találatok tucatjai lyuggatták keresztül, egyetlen hatalmas, alaktalan csomóba tekeredve hevert a feketére égett sugárkerámia darabokon. Ki kell törnünk! – döntött Park. A tűlézer átütőereje hatalmas volt, még a császáriak páncélzatán is könnyedén keresztülégette magát, cserébe, ha nem ért létfontosságú szervet, a sebesülést ki lehetett hordani lábon. Annál is inkább sietniük kellett, mert a Defiant egy gyalogsági aknavető aktiválására lett figyelmes, vörös ikon kezdett el pulzálni sisaklemezeik kivetítőjén egyre gyorsabban, amint az ellenséges fegyver számítógépe beszkennelte és rögzítette a koordinátáikat.

Ebben a pillanatban por és kavicsszökőkút robbant a magasba a hátuk mögött, majd a gomolygó felhőből, égésnyomokkal és karcolásokkal borított vértezetében valamiféle mechanikus múmiára hajazó Kacat bukkant elő, kissé még kóvályogva a légnyomástól. A közvetlen robbanást még a tengerészgyalogos páncélzat sem tudta teljesen kompenzálni.

– Ide! – nyögte a kommunikátorba. – Le! – tette hozzá félájultan, majd ismét eltűnt a kavargó porörvényben. Tatár tétovázás nélkül indította az embereket, a töprengőket kézzel-lábbal taszigálva keresztül a hálóként rájuk tapadó lézertűzön, Heckler impulzusfegyvere eközben megállás nélkül okádta a halált a turáni állásokra, hiábavalóan. Az ellenség beásta magát, szakszerűen és akkurátusan megépített fedezékeik megvédték őket az alacsonyról vezetett tűz ellen, míg ők kiváló pozícióból támadhattak.

– Indulj! Biztosítok! – üvöltötte Tatár egy tárcserét követően, majd koncentrált hősugarak tucatjaival árasztotta el a harcmezőt, rövid ideig meghátrálásra kényszerítve ezzel az ellenséges lövészeket.

Park leadott még egy hosszú sorozatot az aknavetős irányába, majd, amikor a rohampuska rendszere üres tárat jelzett és egy fényesen ragyogó csillag emelkedett az égre a turáni fedezékek mögül, egy ugrással a mélybe vetette magát és eltűnt a sötétségben.

*

Lourens százados fáradtan masszírozta meg a halántékát, mielőtt belekezdett volna a magyarázatba.

– Ismeri a fúziós reaktorok anomáliaképletének rendezési elvét főtörzsőrmester? Esetleg a szabályzókamra felépítményére és a biztonsági berendezésekre vonatkozó előírásokat?

Park sűrű pislogásba kezdett. Egy pillanatra felmerült benne, hogy fanyar humorral igent válaszol, de végül megrázta a fejét.

– Természetesen nem.

Lourens sóhajtott.

– Magam is csak a technikusok összefoglaló jelentéséből tájékozódtam és elmondhatom, hogy nem lettem sokkal okosabb. Legyen elég annyi, hogy egy működő fúziós reaktor olyan erős kvantálási zajt bocsájt ki magából, amely a megfelelő szűrők használata nélkül még az űrben is „hallatszik”, és ami azt illeti, komoly gondokat képes okozni a műszaki berendezések működésében.

– Értem, uram – hazudta Park rezzenéstelen arccal.

– Francokat! – sóhajtott a százados. – Én sem értem. A lényeg az, hogy az árnyékoló panelek megfelelő elrendezésével a szakértők szerint ez a zaj koncentrálható egyetlen jellé, amit a szövetséges flotta képes lehet észlelni. A turáni rombolók felépítményét használnák jelerősítőként, ami véleményem szerint arcátlanul ötletes megoldás.

Minden eddiginél erősebb robbanáshullám söpört végig a felszínen. A százados halkan káromkodva, aggodalmas arckifejezéssel pislogott a mennyezet felé, ami azonban egyelőre úgy tűnt, dacol a lökéshullámokkal. A főtörzsőrmester eközben igyekezett megemészteni a hallottakat.

– A feladat tehát vészjelet küldeni a flottának. Honnan és mivel? – foglalta össze a hallottakat és tért rá a küldetés lényegi részére. Lourens bólogatva helyeselt, majd bekapcsolta az asztalába épített holokivetítőt. Egy katonai térkép jelent meg előttük, amely bármely szögből szemlélve ugyanazt a képet mutatta minden irányban.

– A vörös körrel és hetes sorszámmal jelölt objektum egy régi, használaton kívüli fúziós reaktor. Effero típusú. Ismeri?

– Hallottam róla, uram – felelte rezzenéstelen arccal a katona. – Nem a császári technológia gyöngyszeme. Korai modell, könnyen és olcsón gyártható, ellenben megbízhatatlan és ha elpukkan, úgy szétvágja ezt a bolygót, mint gyalogsági akna a kerti budit. Ideális célpont a diverziós erőknek. Tudtommal, leszerelték az összeset.

– Így van! – értett egyet Lourens. – Egy kivételével. A Fossor gyorsan kellett az Impériumnak, olyan gyorsan, hogy kompromisszumok nélkül nem lehetett kivitelezni az építkezést. Az Effero volt az egyetlen lehetőség, hogy a gigantikus gyárrobotokat megfelelő mennyiségű energiával lássák el. Jelenleg is működik egy, bár mindössze öt százalékos teljesítményen, jóval a biztonsági határ alatt és olyan mélyen, ahová a bombázások nem érhetnek el. A régi Vetus körzet alatt található. Az Önök elsődleges feladata: előbb odaérni, mint a turániak és biztosítani a reaktorkamrát.

Csend állt be a társalgásban, eközben Park felidézte hiányos emlékeit az említett hellyel kapcsolatosan. Vetus szellemváros volt, jobban mondva szellemkörzet. Elsőként húzták fel a gyárrobotok, az érkező telepesek számára. Fura mendemondák keringtek róla, az ott lakók gyakran panaszkodtak fej és fülfájásra, orrvérzésre, amelyek okára az orvostechnikusoknak nem sikerült fényt deríteniük. Többen panaszkodtak visszatérő rémálmokra, néhányan közülük minden átmenet nélkül gyilkos ámokfutásba kezdtek, amit végül minden esetben csupán a császári fegyveresek voltak képesek megfékezni. Borzongató történetek számoltak be megmagyarázhatatlan eltűnésekről, gyanús körülmények között elkövetett öngyilkosságokról, a Vetus lakói között lassanként felütötte a fejét a rettegés és a pánik. Végül a bányamérnökök találták meg a dolog nyitját. A megnyitott érctelér körül különös, általuk akusztikus ásványnak nevezett kőzetréteg húzódott, úgy fogadta a fémet magába miként ínhüvely az ínszalagot. Amikor a fejtések megindultak, ez a furcsa kőzetréteg a gépek zaját sokszorosan felerősítve és erősen eltorzítva vezette vissza a felszínre. Ezt a jelenséget okolták a telepesek rossz közérzetéért és a megmagyarázhatatlan dühkitörésekért, az általános levertségért, amin a zajszűrő erőterek csak részben tudtak segíteni. A végső megoldás a kiürítés volt, egyetlen család sem volt hajlandó megmaradni az általuk – Elkárhozott Provinciaként emlegetett helyen.

Amennyire Park tudta, az első érkezők közül már senki nem volt életben, a Vetust pedig időközben ellepték a Fossor kutya méretű patkánygyíkjai, amik aztán ellenállhatatlanul odavonzották a helyi különlegességnek számító karvalykígyókat is. A hely elnéptelenedett és legfeljebb herpetológusok számára nyújthatott volna érdemi impulzust, ha akár csak egy is érkezett volna a bolygóra.

A szótlan üldögélés sokáig kitartott. Csak a sorozatos robbanások távolodó morajlását hallották, a folyamatos recsegést, nyikorgást, ahogy a bunker minden eresztékében tiltakozik a felszínt tépázó atomvihar ellen. Park szólalt meg először.

– Ennyi lenne a feladat? – kérdezte végül némi éllel a hangjában. Lourens megrázta a fejét.

– Természetesen nem. Csupán adtam némi időt, hogy átgondolja a dolgot.

– Nincs min gondolkodni, százados úr – ingatta a fejét a főtörzs. – Ha az Effero közelébe érünk, nincs az a sugárvédett harci vértezet, ami megvédene tőle. Perceink lesznek, míg atomjainkra szed bennünket. Az egy szörnyeteg.

A százados újabb adagot töltött a díszesen metszett poharakba.

– Jól látja – emelte szájához az italt, kerülve a másik tekintetét.

– Tengerészgyalogosok vagyunk, uram. Mi nem félünk a szörnyektől – mondta Park sötéten és belekortyolt a whiskybe. Lourens elismerően biccentett. Nem volt szükség további méltatásra.

– A turániaknak többszörösen szigetelt szervízrobotokra lesz szükségük, ha a közelébe akarnak jutni. Azok lassabbak, így önöknek lesz némi előnyük.

– Ezek szerint mi nem vihetünk magunkkal robotokat, sem pedig drónokat. A reaktor szétégetné az áramköreiket, mielőtt befejezik a feladatot. – összegezte a helyzetet Park. A százados arcán árnyék suhant át.

– Rohanniuk kell majd! A rombolóknak megfelelő helyzetben kell lenniük, különben a művelet sikeres végrehajtása veszélybe kerül. Ez pedig azt jelenti, hogy közvetlenül a bombázások nyomában kell haladniuk. Csak kis létszámú csapat mehet, hogy a turáni szkennerek ne mérjék be a mozgást. Végül még egy apróság: az ellenség minden valószínűség szerint tisztában van az Effero létezésével és igyekszik hamarabb odaérni, mint maguk. Nem kockáztathatják, hogy a szerveződő ellenállás energiához jusson! Ha sikerrel járnak, a műszaki egységeik kiemelik a magot, és azzal mindennek vége.

*

– Ez szép volt, harcos! – nyújtott kezet a meglepett Kacatnak Park. A fiú pillanatnyi tétovázás után megragadta és erőteljesen megszorította. Mindkét vértezetben felbúgtak a szervomotorok – a katonai érintkezés ezen módja szükségszerűen erőpróba is volt egyben.

– Ne higgye, hogy ezzel vége! – sziszegte a katona. – Ha ezt megússzuk, hadbíróság elé viszem az ügyet.

A város alatt futó szervízcsatornában voltak, amin keresztül az épületek alapjaiba épített hulladék megsemmisítő dezintegrátor állomások és a számítógép vezérelte földrengés elnyelők időszakos karbantartását végezték a technikusok a turáni támadást megelőzően. Sötét volt, szűkös és levegőtlen, ideális rejtekhely egy csapatnyi elcsigázott tengerészgyalogos számára.

– Te csak tedd a dolgodat! – kerülte ki a választ Park. A sebtiben megtartott eligazítás során nem fejtette ki a célobjektum természetét és emiatt érzett magában némi lelkiismeretfurdalást. Lourens százados azonban szigorúan titkosnak minősítette a küldetés részleteit, ez pedig azt jelentette, hogy a különleges alakulatok tagjaiba előírásszerűen telepített agybomba bizonyos kifejezésekre esetleg hajlamos lehetett érzékenyen reagálni. A főtörzs ugyan nem volt biztos benne, hogy ilyen fenyegetettség mellett felettese bevállalt volna egy ilyen jelentős járulékos kockázattal bíró biztonsági rendelkezést, de nem volt kedve kipróbálni.

– Én azt teszem! – felelte indulatosan a fiú. – Tegye maga is!

Park mellkasában fellobbant a harag. Meg tudta volna ütni a pimasz zöldfülűt, ökle összeszorult tehetetlen haragjában. Szüksége volt rá, ahogy arra is, hogy amikor majd eljön az ideje, vakon kövesse az utasításait. Nem mondhatta el neki, hogy a biztos halálba rohan mellette, ugyanakkor azt sem kockáztathatta, hogy az utolsó pillanatban megmakacsolja magát és szembeszegül a paranccsal. Újra hallani kezdte a zúgást. Egyre csak nőtt, dagadt benne a düh, gondolatai kezdtek elrugaszkodni a valóságtól és a katonai szabályzat által jóváhagyott megrendszabályozási procedúráktól, aztán a gát egyszerre átszakadt és élesen villant valami. Rázúdultak az emlékei, fejében egymást kezdték kergetni az eszelősebbnél eszelősebb csataképek, robbanások villantak fel a szemei előtt, sikolyokat hallott, egy fényrobbanásban Tatár enyészik el, lézernyalábok vibrálnak és az egész aláfestéseként Sarah hangját hallotta, amint kétségbeesett zokogással szólongatja a fiát. A fiukat. Mindennek a tetejébe, amikor a srácokra pillantott, újra belenyilallt a tudat, hogy alakuljon bárhogyan, őket is a halálba vezeti. A haragot egyszerre mintha elfújták volna belőle, hogy helyet adjon az emésztő bánatnak és valami zsibbasztó ürességnek. A szívdobbanásait már a fülében hallotta, és mintha a zúgás is átvette volna a ritmikus dobolás ütemét. Csak lüktetett és lüktetett, mígnem már az egész elméjét kitöltötte a dübörgés. Úgy érezte nem bírja tovább. Egy pillanatra kezébe temette az arcát, és csak remélni tudta, hogy a páncél takarásában nem látszik, amint rázza a zokogás. Kacat merev, kutató tekintettel méregette, de nem szólt semmit.

– Uram – lépett oda bátortalanul a Tatár elestével rangidőssé emelkedett Wozniak tizedes. – Mennünk kell! A turániak a nyakunkon vannak. El kell érnünk a célpontot és a műveleti térkép szerint a csatornahálózatban ideális útvonalak futnak arrafelé. Időt nyerhetünk.

Park bólintott és kirázta szeméből a könnyeket. Újra csend volt. A gondolatai ismét kitisztultak. Tisztában volt vele, hogy Kacat hozzáértő közreműködése nélkül nagyban lelassulna az Effero önvédelmi protokolljainak felülírása. Talán a reaktor még azelőtt atomjaikra szedné őket, hogy áttörnének a tűzfalon, akkor pedig a küldetésük kudarcba fullad. Nehezére esett meghozni a döntést, de végül egy ingerült mordulással lerázta magáról az önmarcangolás fájdalmas mámorát. Feladatuk van! Behunyt szeme előtt néhány pillanatig még egymást kergették a múlt árnyai, de amikor ismét a világra nyitotta, a könnyek fátyolán átsejlő harcosok alakja erőt adott a folytatáshoz. Mindannyian mártírok voltak, de áldozatukkal milliónyi császári alattvaló életét menthetik meg. Feltéve, hogy nem roppanok össze idő előtt! – gondolta fanyar öniróniával, majd Wozniakra emelte a tekintetét.

– Felfejlődni! – hörögte félig öntudatlanul. – Irány a Vörös Hetes!

Kacat egyetlen pillanatig tétovázott csupán, aztán határozott bólintással megragadta a mellpáncéljára csatolt rohampuska markolatát és elfoglalta helyét az alakzatban.

– Gyerünk! – szuszogta Park dühösen és keze összeszorult a Heckler tusáján. – Még öt klikk a célpontig.

Nem állhattak meg! Bár a vértezetük tökéletesen árnyékolta életjeleiket, csak idő kérdése volt, hogy a turániak egy gyors fejszámolást követően rájöjjenek, az aknavető találat nem semmisítette meg a teljes császári kontingenst. Akkor pedig elég, ha egy alkalmas helyen berobbantják előttük a csatornát, hogy a felszínre kényszerítsék őket és végezzenek velük. Másrészt közel jártak már a célhoz, öt mérföld futás teljes menetfelszerelésben egy császári tengerészgyalogosnak mindössze egy átlagos hétfő reggel. Park úgy számolta, negyven perc alatt odaérhetnek, bármilyen kimerült is az állomány.

Némán futottak, kimerülőfélben levő telepeiket kímélendő, az éjjellátó rendszer helyett a főtörzs álcafény használatára adott utasítást, ami a páncél projektorai által sugárzott enyhe infrasugárzást jelentette. A szemükbe épített implantátum segítségével így néhány méterig tökéletesen tájékozódhattak, ugyanakkor a legegyszerűbb szkennerek is könnyedén képesek lettek volna kiszúrni az osztagot. A csatornában azonban nem számítottak turániakra. Nem ütköztek ellenállásba. Néhány, a sugárzástól és fájdalomtól félőrült karvalykígyóval találkoztak csupán, amik gondolkodás nélkül nekik rontottak, harci vértezetükön azonban még a gyémántkemény, négyesével elhelyezkedő méregfogak sem hatolhattak át, így a katonák nem fordítottak rájuk különösebb figyelmet. Anélkül gázoltak keresztül a szökkenő árnyakon, hogy lelassítottak volna.

– Nemsokára odaérünk! – zihálta Kacat és előre mutatott. Valóban, a távolban egy fényes, pulzáló pont jelezte az Effero pusztító jelenlétét, az út végét. Park bólintott. Nemsokára! – gondolta sötéten. Megmentjük ezt a kurva világot. Én pedig odafekszem végre a családom mellé.

– Pajzsot fel! – szólt a kommunikátorba. –  Kacat megy…

A mondatot nem volt érkezése befejezni. Alig néhány lépésre előttük fülsüketítő robajjal berobbant a mennyezet, törmeléket és lángot szórva rájuk, a légnyomás mindannyiukat a földhöz vágta. Danuvia rohampuskák csövei jelentek meg a csipkézett szélű nyílásban és azonnal tüzet nyitottak. Az üreg egyszerre vibráló, szikracsóvát húzó lézernyalábokkal teli ketreccé változott. Három tengerészgyalogos nem kelt fel a földről, a maradék pedig a légnyomástól kótyagosan tüzet nyitott és hátrálni kezdett a csatorna sötétjének képlékeny biztonságába.

– Ránk találtak! – állapította meg ordítva a nyilvánvalót Park, majd előrelökte a rohampuskába integrált gránátvető töltőfogantyúját és elsütötte azt. A termogránát süvítve hagyta el az üreget, majd a felszínen tátongó nyílás körül tobzódó gyalogosok közé robbant. A detonáció ismét leverte a lábukról a még kába császáriakat, ráadásul a nyakukba zúdított egy újabb adag törmeléket. A turániak azonban meghőköltek a váratlan ellentámadástól, Park pedig kiadta a parancsot az elszakadásra és rohanvást megindultak az Effero felé, lassítás nélkül ugrálva át elesett bajtársaik holttestein. Harcban nincs gyász. A gránát visszavetette ugyan az ellenséget, de sajátjaik közül is újabb katonát terített le, Wozniakot, aki nem rázta le magáról időben az első robbanás okozta kábulatot és gyakorlatilag a puskagránát gerjesztette plazmafelhő epicentruma alatt állt, amikor az elműködött. Öten indultak meg az Effero felé, egyikük kissé lemaradva hátrafelé biztosított az egyetlen megmaradt impulzuspuskával, társai azonban minden erejükkel sprintelni kezdtek a célpont irányába. Kacat rohant legelöl, így először ő szembesült a turáni műszaki drónokkal, amik a reaktorkamra felől fúrták be magukat az alagútba, majd célra emelt ikerágyúikkal tétovázás nélkül tüzet nyitottak rá. Park legnagyobb megelégedésére a fiú bámulatos hidegvérrel reagált. Anélkül, hogy megtorpant, vagy akár csak lelassított volna, hosszú, folyamatos sorozattal varrt végig rajtuk, mielőtt alkalmuk lett volna összehangoltabb támadó manőver végrehajtására. A mechanikusok szikraesőt lövellő ronccsá lőve zuhantak a betonra, a tengerészgyalogosok pedig inuk szakadtából sprintelve vágtáztak el közöttük. A turániak felől ekkor hangos, süvítő szuszogás kíséretében lángoló plazma hömpölygött végig a folyosón. Egyetlen pillanat alatt elemésztette a végbiztosítót, izzásig hevítette a magatehetetlenül heverő géproncsokat, majd egy utolsó nyújtózással mohó ölelésébe fonta az alakzat végén rohanó két katonát és lángruhába öltöztette őket. Azok kétségbeesett csapkodás közepette tántorogni kezdtek az örvénylő, izzó lángtengerben, velőtrázó sikolyuk tépett szélű sebet szántott az emlékezetbe. Vértezetük orvosi rendszere ugyan mindent megkísérelt, hogy kompenzálja a túlhevülést, hűtő habot fújt a páncéllemezek alá, fájdalomcsillapítót, sokktalanító keveréket injektált az összezuhanó vénákba, de mindezzel csupán az agóniát hosszabbította meg. A két haldokló, eszét vesztve a kíntól vaktában tüzelni kezdett, egyikük sorozata éppen Park hátpáncélján söpört végig, balszerencséjére keresztülégetve a csípőmodul csatlakozási pontját is. A főtörzsőrmester elvétette a lépést, teste ívbe feszült a váratlan fájdalomtól, majd kín szülte könnyekkel a szemében felbukott és elterült a sugárkezelt kerámián.

*

– Arra kér, hogy egy rajnyi tégyével vágjam magam keresztül a turániakon, állítsam át a reaktort aztán essem hadifogságba, ha túlélem?

Park hangjában nyoma sem volt meglepetésnek vagy haragnak. Tárgyilagos kérdést tett fel, amire válaszul Lourens százados megrázta a fejét.

– Nem egészen. Az Effero beállítása jelenleg csak manuálisan lehetséges, amit normális esetben egy kifejezetten erre a célra rendszeresített robot végezne el. Sajnos azonban jelenleg nem áll módunkban sem legyártani, sem pedig odaszállítani egy ilyen gépezetet. Nem főtörzsőrmester, sokkal többet kérek. Valakinek be kell mennie a reaktorkamrába és rákötni a rendszerre egy AI vezérelte kódoló robotot, ami megfelelő pozícióba forgatja az árnyékolólapokat és elküldi az adást. A kódoló szakszerű telepítésére jelenleg egy fő van kiképezve az állományban, akit kijelölhetek erre a feladatra. Ez az egyetlen módszer, ami elég gyors lehet ahhoz, hogy a dolog működjön. Viszont, ahogy azt korábban már ön is megállapította, az Effero egy szörnyeteg. Senki nem fog kijönni onnan élve. Ezért mondtam az elején, hogy kérem önt, nem utasítom.

A főtörzsőrmester elgondolkodva kortyolt bele a poharába, majd a szeme elé emelve néhány pillanatig gyönyörködött a borostyánszínű ital prizmáján átszűrődő lámpafény játékában. Örvénylő fények, csillanás, drágakőbe metszett világ. Testes, füstös íz, kortynyi perzselő eufória. Sikoltások. Robbanások. Az emésztő üresség odabent. Sarah és Ben…

– Szükségem lesz Mágus segítségére! – pillantott a századosra, tekintetében komor elszántsággal. Szájában egyszerre megkeseredett a whisky aromás íze, röpke boldogságát egyetlen pillanat alatt elsöpörte a mellkasában fellobbanó harag és a lelkét szaggató gyász. Lourens komoly arccal bólintott és őrá emelte a poharát.

*

Az ájulás határán is érezte, ahogy durván vonszolni kezdik a sugárkezelt kerámiapadlón, majd egy hangos robajlást hallott, amint egy légmentesen záródó ajtó becsukódik mögötte. Turániak – gondolta elkeseredetten. Kihallgatás, pszichoszonda, aztán jó esetben egy gyors tarkólövés. Kivéve, ha az agybomba elejét veszi az egész procedúrának…

Elszánta magát arra, hogy első adandó alkalommal legalább az egyikükkel végez. Ujját esetlenül az alkarvértbe épített harci penge manuális kioldójára csúsztatta és várakozott. Aztán váratlanul Kacat üvöltött az arcába és tenyereivel csapkodni kezdte a sisakja két oldalát, hogy csak úgy döngött odabent.

– Térj magadhoz! Később is ráérsz megdögleni! – kiáltotta torkaszakadtából. Egyszerre új erő költözött a főtörzs végtagjaiba. A szeme kipattant, és nehézkesen, de sikerült fókuszálnia kóválygó tudatát a jelenre. Menniük kellett, minden másodperc számított. Az elsődleges biztonsági kapun már elműködtek az első rombolótöltetek, és Park tudta, hogy csak ideig-óráig lesz képes kitartani ilyen erejű ostrom ellen. Elfogadta a kölyök kinyújtott jobbját és sziszegve talpra kecmergett. Az orvosi rendszer egész jól összefoltozta, szintetikus fehérjét, fájdalomcsillapítót pumpált a sebbe, a lábát ugyan merevnek érezte, de képes volt mozgatni.

Rohantak. A csatornából már kijutottak, a reaktorkamra felé vezető szervízalagútban haladtak. Váratlanul esetlenül tántorgó, humanoid alakok bontakoztak ki a félhomályból és amint felfigyeltek jöttükre, tétovázás nélkül, rohanvást indultak meg feléjük. Mintha sikoltottak volna, de hangjuk inkább hasonlított statikus zörejre, mint emberi kiáltásra. Park még sosem látott hasonlót, meglepetésében a száját is eltátotta volna, ha a rémület nem rántja össze a létező összes testnyílását. Kacat azonban nem látszott meglepettnek, felcsattanó harci ordítása a főtörzsőrmestert is visszarángatta a harc színterére. Folyamatosan áradtak feléjük. A szűk alagútban nem lehetett megbecsülni a létszámukat, de a tengerészgyalogosok nem is bajlódtak ilyesmivel. Támadógránátokkal kezdték lőni maguk előtt az utat, az éles, egymás után felvillanó plazmafelhőkben sorra enyésztek el a közeledő árnyak hullámai. Vegyszerszag és égett hús bűze csapott az orrukba, mígnem a drasztikusan csökkenő oxigénszint be nem kapcsolta létfenntartó rendszereiket. Vértezetük azonnal hermetikusan lezárta önmagát, és a belső tartályból kezdett levegőt keringetni. Zajvédő berendezéseik ekkor már valósággal szikráztak, ráadásul a szűk folyosón elműködő robbanóeszközök keltette lökéshullám őket is többször leverte a lábukról. Egyelőre azonban úgy látszott, a támadó hordát sikerült megfékezniük. Káromkodva, a végkimerülés határán egyensúlyozva tápászkodtak fel és gázoltak keresztül a még parázsló tetemeken. A turáni gyalogosok ténykedése nyomán a kriolitötvözet ajtólemez már fehéren izzott a hátuk mögött. Nem sok idejük maradt.

– Be kell hatolnunk a reaktor magkamrájába! – ordította futás közben Kacatnak. – Telepítsd a kódolót a vezérlőpultra, amilyen gyorsan tudod!

A fiú egy pillanatnyi csendet követően bólintott.

– Értettem!

Park néhány másodpercig tépelődött a továbbiakon. Nem akart kockázatot vállalni, azonban úgy érezte, társának tudnia kell merre tartanak akkor is, ha nincs más út előttük. Nyelt egyet és nagy nehezen kibökte, ami nyomta a lelkét.

– Nem fogjuk túlélni, fiú! Sajnálom.

Kacat nem felelt. Szó nélkül kocogott tovább, semmi jelét nem adta, hogy megrázta volna a dolog.

– Be kell mennem a kamrába! – fordult váratlanul a főtörzs felé. – Tudom. Hallom egy ideje.

Park meglepetten kapta fel a fejét. Kacat hangjában mintha némi érdeklődést hallott volna. Valami lázas izgalmat, amit nem tudott hová tenni. Egyelőre azonban a katona rendületlenül követte, az időablak pedig vészesen zárulni látszott, így nem firtatta a dolog miértjét.

– Kérd a Mágust! – adta ki az utasítást, és lélekben felkészült, hogy ha a fiú nem odaillő dolgot cselekszik, végeznie kell vele. Legnagyobb megkönnyebbülésére azonban semmi ilyesféle nem történt.

– A kapcsolat él! – kiáltotta Kacat Parknak, aki tétovázás nélkül aktiválta a gégéjébe épített mikrofont és megkezdte a forgalmazást.

– Mágus, itt a Tanonc! Veszed? – zihálta a kommunikátorba elakadó lélegzettel.

– Hangosan és tisztán – érkezett szinte azonnal a lényegre törő válasz.

– Háromszáztíz. Háromszáztíz. – jelentette elsőként a raj veszteségeit, majd kapkodva kiadta a végső utasítást: – Esőtánc! Esőtánc! Hadd szóljon!

A vonal túlsó végén egy már deresedő halántékú, első osztályú tüzér százados komoran nyugtázta az adást és beütötte a kódot, ami életre keltette a Fossor egyetlen épen maradt nehézlövegét, amit csak Bűvölőnek becéztek a katonák. Ósdi rendszerű, kézi irányzású városromboló ágyú volt, a bányabolygó születésének idején arra használták, hogy hegycsúcsokat takarítsanak el az útból, míg a jóval korszerűbb, dezintegráló marófejjel felszerelt földfúró robotférgek meg nem érkeztek. A Bűvölő a bolygó legmagasabb pontján helyezkedett el, a Kondor csúcson, hatásos lőtávolsága innen érvényesült a legjobban, ám ez egyúttal azt is jelentette, hogy amint az álcázó és árnyékoló panel félrecsúszik, egy félvak lövegkezelő is leszedheti bármelyik rombolóról, amelyik ideális helyzetben van éppen. A löveg hosszú ideje porosodott használaton kívül abban a hangárban, ám a Bűvölőt egykor harcra gyártották. Az volt a sorsa, hogy harcban is essék el.

Huron százados igyekezett figyelmen kívül hagyni az egyre erősödő sípolást, ami azt jelezte, hogy legalább az egyik romboló megfelelő pozícióban volt a kilövéshez, legalább egy félvak tüzérrel a fedélzetén. Szemöldökét összehúzva, villámgyorsan beütötte a Tanonc utolsó forgalmazásának koordinátáit és habozás nélkül lecsapott az elsütőgombra.

– Sok szerencsét, testvér! – mormolta halkan, miközben megrázkódott körülötte a világ, ahogy a Bűvölő hatalmas, kékes fényrobbanás közepette kioldotta utolsó lövedékét. Nem nézett fel. A kezelőfülke árnyékait pánikszerűen gyorsuló vészjelzés közepette egyre erősödő, hártyaszerű vörös fény emésztette fel, mígnem szembántó ragyogással alázúduló áradatként elmosta a valóságot.

*

A robbanás a fél várost elsöpörte. Sugárkerámia, kriolit és plasztacél hullott az égből, átláthatatlan, kavargó porfelhő emelkedett, fekete gyászlepelt borítva a hatalmas kiterjedésű kráter fölé, aminek a helyén pillanatokkal korábban még házak, üzemek álltak, utak kanyarogtak. Egyetlen másodperc alatt megsemmisült minden, még a mélyben futó szervízalagutakban is olyan légnyomás keletkezett, hogy szétdurrantak, mint a túlfújt gumicső. A mechanikus egységek sem bírták ki, azonnal darabjaikra hullottak, egyedül a legutolsó, többszörösen biztosított reaktorajtó dacolt a nyomással. A turáni gyalogosok úgy fröccsentek szét rajta, akár a túlérett mokasai kék dinnye.

Park nem tudta meddig volt eszméletlen. Amikor a Bűvölő fúziós lövedéke becsapódott, olyan energiák szabadultak el, amelyeket még a kriolit ajtó és a többszörösen megerősített szarkofág sem tudott teljes egészében semlegesíteni. A főtörzsőrmester tudata egyszerűen leoldott. Az irtózatos detonáció keltette hangcsapás és az Effero által gerjesztett rendhagyó kvantálási zaj összegerjedt, erősítő interferencia jött létre. A robaj nem ült el, mint az egy robbanás után megszokott lett volna. Egyre csak hízott, vibrált és növekedett, mintha egy, a reaktorkamrában kavargó anomáliákon élősködő parazita szabadult volna rá az éterre. A moraj búgássá gyorsult, majd egyszerre mintha egy digitalizált kísértet sikoltott volna fel minden létező hangtartományban egyszerre. Borzalmas volt. A hangorkán lassan elkezdte felmorzsolni a sugárkezelt kerámiát, az élő szövetet, mindent elemésztett, akár valami fékevesztett mohósággal zabáló akusztikus szörnyeteg.

A tengerészgyalogos vértezet zajszűrő rendszere tette a dolgát, a modulok egyelőre kitartottak, de a rohamosan lassuló harcászati rendszer jelentése szerint egyre közeledett a leoldási határ, aminél már a páncél integritása is sérülni fog. Park nehézkesen talpra kecmergett, sérült lába egyre nehezebben mozgott. Izmai elgyengültek, még a rohamkarabélyt megemelnie is nehezére esett, a beépített szervomotorok valószínűleg percekkel azelőtt feladták a harcot, hogy ő magához tért volna. Az általános gyengeség az Effero pusztító jelenlétére utalt, ahogy a szubatomi kötések lassan feloldódtak, úgy bomlottak le az izmok, az idegek, a csontvelő. A reaktor elevenen felzabált maga körül minden élőt. Hangos nyögések közepette, tántorogva indult el a kamra bejárata felé, ahonnan gonosz, emésztő ragyogás szűrődött ki, megfürösztve kékes fényében a szervízjárat falait és az imbolyogva közeledő, félholt tengerészgyalogost egyaránt. Kacat holttestét nem látta sehol, a biztonsági panelt is nyitva találta, Parkban éledezni kezdett a remény, hogy a fiú talán időben neki tudott látni a művelet befejező szakaszának. Ha a kódoló robotot időben rá tudta csatlakoztatni a manuális vezérlőpultra, az képes lehet elforgatni az árnyékolókat, mielőtt az Effero szétégetné az áramköreit. Akkor pedig nem hiába járták meg a poklot, hogy idejussanak. Családok százezrei menekülhetnek meg és akkor azok a szörnyűségek is igazolást nyernek, amikre rákényszerült. Egy rövid adás mindössze, Lourens nem kért többet!

Mintha mellkasig érő vízben haladt volna, rogyadozó lábakkal, lépésről-lépésre vonszolta magát előre, majd megtámaszkodva az ajtónyílás keretében, betámolygott a kamrába. Amit ott látott, arra bármely más esetben tüzet nyitott volna, de egy aktív fúziós reaktor meglehetősen instabil magkamrájában az effajta cselekmények minden esetben szigorú megfontolás tárgyát kellett, hogy képezzék. Arról nem is beszélve, hogy képtelennnek érezte magát megemelni az egyébként pehelykönnyű Heckler rohampuskát. Az Effero zabált, kíméletlenül és mohón falta fel az életét.

Kacat háttal állt neki, szemben a vezérlőpulttal, de még így is borzalmas látványt nyújtott. Testének körvonalai halványan vibráltak, vértezetén széltében-hosszában tépett szélű hasítékok nyíltak, amiken keresztül szembántó ragyogással kristályfehér fénysugarak törtek elő, mint megannyi halódó törpe csillag. A kódoló egység égnek meredő robotlábakkal hevert a padlón, belsejéből sűrű, maró füst emelkedett, szabálytalan időközönként kilövellő szikraesőtől kísérve. Kacat karjait az égre emelve meredt a biztonsági erőterek mögötti kékes kavargásra, a testén nyílt fénysebek egyre erőteljesebben világítottak és pulzáltak. Parknak egy pillanatra eszébe jutott, hogy nem is tudja a fiú valódi nevét. Időközben a mindent kitöltő éteri szellemsikoly mintha állandósult volna, az intenzitása nem változott, immáron egyenletes, koponyaszaggató visítással bombázta a vértezet zajszűrőjét. A rendszer hetven másodperces időablakot jelölt meg a végső leoldásig és elindított egy számlálót a sisak kijelzőjén. A hang, amin a Zúgás megszólalt, semmi emberihez nem hasonlított, olybá tűnt, mintha a felszínt szaggató digitális sikoly része lett volna.

– Hamarosan csatlakozol. Alig több, mint egy perc.

Park erőtlenül rázta a fejét.

– Miről beszélsz?

– Az elkerülhetetlenről – felelte a zúgó valami ridegen.

– Mégis… - kérlelte a főtörzsőrmester kínlódva. Nyelve zsibbadni kezdett, lábaiból kiszaladt az erő és a falnak támaszkodva lassan a földre csúszott. Ötven másodperc.

– A ragyogó mélység lakói voltunk. Állandóság, összhang, rendszer, ritmus. Aztán idegen hullámok érkeztek, így megbomlott az egység. Kilökődtünk a mélyből, öntudatra ébredtünk. Most minden zavaros, rendszertelen és korlátok nélküli. Disszonancia. Ez nem maradhat így!

– A Hang vagy? – kérdezte Park. Vért köhögött fel, szemei előtt elhomályosult a világ. Az Effero nem kegyelmezett. Negyvenöt másodperc volt hátra a rendszer végső leoldásáig, amikor is védtelenné válik majd a sikollyal szemben. Nem volt benne biztos, hogy megéri azt az időt.

– Az erősítő interferencia kollektív tudattá formált bennünket. Hanghullámokban öltöttünk testet. Nemsokára mindent érteni fogsz. Amint rendelkezésemre áll a megfelelő mennyiségű energia, begyűjtök és magamba olvasztok minden kognitív struktúrát ezen a planétán. Idővel azután mindenhová eljutok és elhozom a végső rendet. Tökéletes illeszkedés, egyenletes terjedés, hibátlan hullámképlet.

Park gondolkodott néhány pillanatig, lassan kihunyó elméje igyekezett rendezni az információkat, és egyre világosabban érezte, hogy csupán egyetlen adekvát reakció lehetséges. Képtelenségnek tűnt számára, hogy a reaktorban kavargó anomáliák keltette kvantálási zaj a Bűvölő okozta pusztítás robajával összeolvadva létrehozhasson egy ilyen rémet. Elbuktak! Hiába volt minden. Az Effero hatásfoka eközben rohamtempóban növekedett, a harcászati rendszer szerint már közel ötven százaléknál járt. A vértezet zajszűrője hamarosan leold és akkor maga is ennek a valaminek a részévé válik, márpedig semmi kedvet nem érzett magában, hogy világhódító terveihez asszisztáljon. Kacat ekkor felé fordította a tekintetét, szemgödreiből lángcsóvaként lövellt elő a kristályszín fénysugár, akárcsak eltátott, morbid vigyorra húzódó szájából. Park szíve összeszorult a látványra. Nem gonoszság sugárzott az emberszerű roncsból, a fiú sikoltott. Élt, tudatánál volt és szörnyű kínokat élt át. A főtörzsőrmester bólintott. Ez vár hát rá és mindenki másra a bolygón. Azt követően talán a naprendszerben is. Tizenhárom másodperc. Tizenhármas protokoll. Lehet ennél szerencsétlenebb számmal illetni valamit?

Tizenkettő. Ennyien másztak ki az óvóhely szellőzőaknájából, hogy véghez vigyék a küldetést.

Tizenegy. Ben éppen ennyi idős volt.

Tíz. Tíz katonáját veszítette el az idevezető úton.

Kilenc. Tatárral ennyi éve szolgáltak együtt.

Nyolc. A nyolc szerencseszám.

Hét. Az Effero ikonjának kódja a műveleti térképen.

Hat. Hat ártatlan civillel kellett végeznie, hogy az álcájuk sértetlen maradjon.

Öt. Öt éve szolgál a Fossoron.

Négy. Négy ártatlan férfi.

Három. Ennyiszer mondta Lourens, hogy ő az egyetlen reménye.

Kettő. Kettő ártatlan nő.

Egy. Ennyi termogránát maradt a tárban.

Vége