Arturus lázadás-sorozat Novellapályázat 4.novella

Schőberl Frigyes: A számvetés ideje

1.

Éles fájdalom hasított belé, valahányszor eszébe jutott az a pillanat. Az orvosi kezelésnek köszönhetően a vállába csapódó lézersugárnak már alig maradt nyoma, de a visszatérő, hasogató érzés valahogy mégsem akart múlni. Most, ahogy elmerengett a csendben ránehezedő gondolatok súlya alatt, újra felvillant előtte az emlékkép, és a vele együtt járó kín éppen azelőtt rántotta vissza a valóságba, hogy kinyílt volna az ajtó.

– Elnézést, hogy megvárakoztattam – lépett be egy BBH-s egyenruhát viselő férfi az apró vallatószoba félhomályába. Kávé és cigaretta halvány aromája érkezett vele és keveredett az állott hivatali levegővel, ahogy kimért mozdulatokkal leült vele szemben. Mappát, noteszt, tollat és egy kézi terminált helyezett az asztalra egymás mellé pedáns elrendezésben, majd röviden megnyomott pár virtuális gombot az üveglapszerű készülék kijelzőjén. A szoba egyik felső sarkának sötétjében felvillant egy kamera apró piros lámpája és egy statikus kattanással valahol egy mikrofon is bekapcsolt. A férfi megköszörülte a torkát, majd, mint aki már ezredjére csinálja ezt, gyakorlott, monoton hangon kezdett bele a kihallgatásba.

– Ügyazonosító: KBR-17992/88B. Jelentést felülvizsgáló kihallgatás, standard eljárás. Dátum: 2575. május 10., 9 óra 12 perc. Jelen van a kihallgatást vezető Joseph L. Tóth hadnagy, azonosítószám: 54-3389, valamint jelen van a kihallgatás alanya…

– Dayne Harlan százados. Azonosítószám: 22-0890 – válaszolta kötelességtudóan, miközben a vele szemben ülő férfit figyelte. A kézi terminál kijelzőjének fénye élesen verődött vissza a kihallgatótiszt ódivatú szemüvegének vastag lencséiről, így Harlan nem látta tisztán a tekintetét, de a merev, ráncokkal barázdált arc, valamint a katonásan vágott őszülő haj és bajusz elárulta, hogy a példamutatóan leszolgált hosszú éveket hamarosan jól megérdemelt nyugdíj követi majd.

– Kér valamit, mielőtt elkezdjük, százados? – kérdezte Tóth hadnagy a fehéren villanó szemüveglencsék mögül. – Esetleg egy kávét, vizet?

– Kávét. Rövidet, feketén – válaszolta, mire a kihallgató tiszt biccentett a falon húzódó széles tükör felé. Harlan pontosan tudta, kik ülnek az egyirányú ablak mögött, és azt is, hogy mi fog most következni.

Ő maga immáron több, mint harminc éve szolgálta a birodalmat legjobb tudása szerint. Miután a katonai akadémiát kitűnő értékeléssel elvégezte, karrierjének első éveiben a hadseregben szolgált, ahol kemény harcosnak és kiváló szakaszvezetőnek bizonyult. Világéletében elkötelezett híve volt a rendszernek és a császárnak, ezért idővel úgy érezte, képességeit legjobban a Birodalom Biztonsági Hivatalnál tudná kamatoztatni. Felettese magasztaló ajánlólevele egyenes utat biztosított neki a BBH–hoz, ahol az elmúlt két évtized alatt a belsőelhárítás egyik leghírhedtebb alakjává vált. A részleg embereit eleve nyílt ellenszenv övezte, hiszen munkájuk nagy részében a sajátjaikra vadásztak, de Harlan kíméletlensége révén kiemelkedett kollégái közül. A “Medve” – így hívták a háta mögött, amivel egyszerre utaltak magas, zömök termetére és arra a vérengző fenevadra, ami a sztoikus felszín alatt szunnyadt.

Mindezt nagyjából mindenki tudta róla a BBH-nál, valószínűleg nem is ezeket az adatokat nézegette Tóth hadnagy a kijelzőjén. Amire a fehéren fénylő szemüvegkeret fókuszálhatott, azok olyan információk voltak, amiket csak nagyon kevesen tudhattak Harlan századosról. Fiatalon megházasodott, született egy fia, aki szintén katonai pályára lépett, majd amikor a fiú még tíz sem volt, a szülők viharos körülmények között elváltak, a gyermek pedig az anyja kizárólagos felügyelete alá került. Egyértelmű volt, hogy Harlan százados személyisége, valamint munka– és eredményorientált szemlélete összeegyeztethetetlen volt a normális családi élettel. Ez valószínűleg mind ott szerepelt a pszichológiai jelentéssel kiegészített profiljában. A kihallgatótiszt szorgos hivatalnokhoz hűen ezt már mind biztosan tudta is, de rutinosan még egyszer végiggörgette a kézi terminál kijelzőjén, amíg megérkezett a kávé.

– Nos, Harlan százados – kezdett bele Tóth hadnagy, miután a frissítőt felszolgáló kolléga után becsukódott az ajtó. – Lenne itt egy pár dolog a múlt héten iktatott jelentésével kapcsolatban, amit szeretnék önnel átbeszélni. Ez egy teljesen rutin eljárás, mint azt bizonyára ön is jól tudja. Mindössze tisztázunk pár részletet – halványan elmosolyodott, látszólag afféle kollegiális gesztus gyanánt, de Harlan felismerte benne a tetem felett köröző héját. Csak arra várt, hogy Harlan hibázzon, és akkor ő lecsaphat karriere legnagyobb zsákmányára mielőtt még nyugdíjba vonulna. Azonban ez a medve még nem pusztult el. A héjának még várnia kell.

– Menjünk szépen sorban, rendben? – mondta a kihallgatótiszt mintegy magának, miközben kinyitotta a mappát, átlapozott néhány iratot, majd bekattintotta a tollát és felfirkantott valamit a noteszébe. – Tehát – kezdett bele lassan, – a jelentése szerint április 30-án parancsot kapott a lázadást előkészítő árulók egy csoportjának elfogására.

– Így van – felelte Harlan tárgyilagosan és kézbe vette a kis műanyag kávéspoharát. A hadnagy megint felírt valamit.

– Kitől kapta a parancsot? – érkezett a kérdés Tóth hadnagytól, mire Harlan felhörpintette a kávéját.

2.

– Paxton őrnagy – tisztelgett Harlan az irodába lépve. Az asztal mögött ülő férfi abbahagyta a gépelést és felpillantott a monitorról.

– Dayne! – köszöntötte kedélyesen az érkezőt, ahogy felállt az asztaltól, majd széttárt karokkal, baráti mosollyal az arcán Harlan elé lépett. – Jó újra látni téged, barátom.

– Téged is, Kristofer – biccentett Harlan és a két férfi kezet rázott egymással. Paxton magas, keménykötésű fickó volt, de még így is fel kellett néznie a nála fél fejjel magasabb, termetes századosra.

– A korod ellenére kifejezetten jól nézel ki – élcelődött Paxton, ahogy végigmérte. – Jó kondiban vagy. Még mindig a ketrecben edzel?

– Minden reggel.

– Hát, nem lennék az edzőpartnered – mondta mosolyogva, majd az asztala előtti székek felé intett. – Kérlek, foglalj helyet.

– Köszönöm – szabadkozott Harlan hátratett karokkal, – de jobb szeretek állva maradni.

– Az örök katona, mi? – mosolygott az őrnagy, miközben visszaült az asztalához. – Sosem tudtál igazán lazítani. Ezt mindig csodáltam benned.

– Mégis téged léptettek elő.

A váratlan megjegyzéstől hirtelen megfagyott a levegő és néhány másodpercre ólomnehéz csönd telepedett rájuk. Harlan hideg sziklaként állt a szoba közepén, tekintetét mereven a szemközti fal végtelenül rideg szürkeségére függesztette. Kopaszra nyírt fejét és dús szakállal keretezett arcát mintha márványból faragták volna. Paxton ugyan számított rá, hogy régi sérelmeik elő fognak kerülni, és ismerte Harlan kíméletlen egyenességét is, mégis meglepte a százados semmiből érkező megjegyzése. A kínos csend közepette tudta, hogy ezt a jeget neki kell megtörnie.

– Nézd – kezdett bele békítő hangon, – én mindent megtettem, amit tudtam. Többször is kérvényeztem az előléptetésed, de mindannyiszor elutasították. Én tudom a legjobban, mennyire megérdemled, hiszen nélküled most nem ülnék itt. A francba is, ha te nem vagy, biztos, hogy ottmaradok a Thegwalaaron. - Széttárta a karját, mintha nem tudna mást hozzátenni. Harlan azonban  továbbra is csak állt ott, érzelmeknek a legkisebb jelét sem mutatva, így Paxton kénytelen volt folytatni.

– Az akadémia óta ismerjük egymást. Mindig is a barátomnak tartottalak és most is annak tartalak. Valljuk be, ezt más nem mondhatja el magáról. Tudom, hogy ez téged nem érdekel, de nem sokan kedvelnek téged. A hatalmas Medvét. Én mégis mindig kiálltam melletted. Mindig próbáltalak jó fényben feltüntetni téged, amikor csak tudtam. De mióta rászálltál az ezredesre… azóta ott tesz neked keresztbe, ahol csak tud, és ez ellen én már nem tudok mit tenni.

– Az az ember korrupt – szólalt meg végül Harlan. Hangjában tengernyi megzabolázott indulat morajlott fel. – Még nem tudtam bizonyítani, de el fogom kapni.

– Dayne…

– Ez a dolgom, Kristofer – folytatta a százados ügyet sem vetve felettesére, – hogy kiirtsam a kártevőket. Hogy tisztán tartsam a rendszert. És egy napon érte is eljövök. De a birodalom most vészterhes időket él át, és nekem másfajta kártevőkre kell koncentrálnom.

– Ami azt illeti, pont erről akartam veled beszélni – vette át a szót Paxton, meglovagolva Harlan lendületét. – Úgy hallottam, az elmúlt hónapokban kiemelkedő eredménnyel vadásztad le a birodalom árulóit, akiknek köze volt november elsejéhez. Ezért úgy gondolom, kifejezetten érdekelni fog téged amit most mondani fogok – itt hatásszünetet tartott, hogy kellőképpen felkeltse barátja érdeklődését. Harlan ragadozó tekintete az övébe fúródott.

– A katonai hírszerzés szerint – folytatta Paxton őrnagy – egy csapat áruló rejtőzködik éppen a Katov 8 jelzésű bolygón. Ismered?

– Nem.

– Peremvidéki gyárbolygó. Semmilyen természeti kinccsel, vízzel vagy termőfölddel nem rendelkezik, ezért a teljes gazdasága importált nyersanyag feldolgozásra, alkatrészgyártásra és raktározásra koncentrálódik. Az egész egy hatalmas, planetáris üzem. Vagyis, csak volt. Már a lázadás első napjaiban lebombázták a működéséhez elengedhetetlenül szükséges pontjait. Ami, mondanom sem kell, kifejezetten nagy kárt okozott a birodalmi ellátási láncban.

– A lényeget, Kristofer.

– A lényeg – vette komolyabbra a szót Paxton, – hogy a Katov 8 egyik háború sújtotta gyárkomplexumában hat vagy hét, korábban igen magas pozíciót betöltő patkány bujkál, akiket el akarok kapni. Egy ekkora fogáshoz viszont olyan emberre van szükségem, akinek a vérében van egy ilyen művelet, aki nem hibázik, és akiben feltétel nélkül meg is bízok. Vagyis pont olyan, mint te. Azt akarom, hogy légy a csapatom tagja! Dolgozzunk újra együtt! Ha sikerül közösen elkapnunk ezeket a… rohadékokat, az kellően jó fényt vet majd rád is. Újra kérvényezni fogom az előléptetésed, és ezúttal még Kaufmann ezredes sem tudja majd megtorpedózni azt.

Harlan merev testtartása leheletnyit engedett. Szemében egy halvány csillanás elárulta Paxton számára, hogy sikerült felkeltenie az érdeklődését. Amit viszont nem tudott, hogy Harlant az előléptetés ígérete közel sem érdekelte annyira, mint a puszta gondolat, hogy ezzel egy újabb lehetősége nyílik az elégtételre.

2574 november elsejét, az Arturus-lázadás kitörésének napját ugyanis a saját személyes kudarcaként élte meg. Mindaz, amiért harminc éven át keményen dolgozott, amiért a családját és az egész magánéletét feláldozta, az mind űrbéli tűzviharban foszlott semmivé órák leforgása alatt. Ez volt számára a számvetés napja. Ez volt számára a nap, amiről úgy hitte, mindenkinek számot kell vetnie. Mindenkinek, kivétel nélkül, mert mindenki vétkes benne. Nem csak az árulók, akik éveken át az orruk előtt készítettek elő egy galaktikus lázadást. Nem. Ebben ők maguk, Harlan és a Hivatalnál mindenki legalább annyira, ha nem jobban vétkes, amiért hagyták őket mindezt véghez vinni.

– Rendben – közölte végül. – Vállalom. Mi lesz a feladatom?

– Két csapattal fogunk a helyszínre érkezni. Az egyiket te vezeted, a másikat én. A legutolsó információink szerint a patkányok valahol ebben az alkatrészgyártó és összeszerelőüzemben vertek tábort. – Paxton lenyomott pár gombot a billentyűzetén, mire az iroda közepén felvillant egy épület holografikus vázrajza. – Két irányból fogunk behatolni, itt és itt. Észrevétlenül, villámgyorsan vesszük körbe őket. Esélyük sem lesz menekülni. Ha minden jól megy, egyetlen lézervillanás nélkül fogjuk el őket.

– Mennyire megbízhatóak ezek az információk? – kérdezte Harlan miközben fürkésző tekintete a háromdimenziós tervrajzot tanulmányozta.

– Nyolcvan százalék. Jelenleg is az egyik legjobb hírszerző csapat tartja őket megfigyelés alatt.

– Mikor indulunk?

– Holnap reggel. Addig átküldöm a műveleti tervet és mindent, amit eddig megtudtunk.

– Rendben. Akkor holnap reggel – majd Harlan sarkon fordult és elindult az ajtó felé.

– Mielőtt elmennél – szólt utána Paxton, – lenne itt még valami. Azt hiszem, ezt jobb, ha tőlem tudod meg. Még most.

Harlan megtorpant az ajtóban. Ahogy a válla felett hátranézett látta, amint az épület terve eltűnik a szoba közepéről és a helyét átveszi egy zavaros, szemcsés fénykép hologramja. A képen három ember volt látható egy lepusztult raktárépületben. Kettő háttal állt és csak az alakjuk sötétje rajzolódott ki; a harmadik arca azonban nagyrészt kivehető volt még a nagyítás okozta torzulás ellenére is. Harlan elsőre nem értette, mit kellene látnia, de egy pillanattal később a jeges felismerés ionágyúként vágta mellbe. Emberfeletti önuralommal igyekezett érzelemmentes maradni, de nem tudta megállni, hogy az állkapcsa pattanásig ne feszüljön.

– Gondot fog jelenteni, Dayne? – kérdezte Paxton a lehető legkomolyabban.

– Nem – válaszolta, majd kilépett az irodából.

3.

– Az akciót megelőzően volt tudomása az árulók kilétéről? – kérdezte tárgyilagosan Tóth hadnagy, miután kifújta a frissen meggyújtott cigaretta első füstjét. Harlan kihallotta a hangjából, hogy ő már tudni véli a választ. Fel sem nézett a noteszéből.

– Megkaptam az akció tervezetét – válaszolta, – mint mindig. És igen, csatoltak hozzá feltételezett személyazonosságokat is. De egyik sem volt kellő mértékben megerősítve.

– Tehát tudta, kikkel fog szembekerülni.

– Épp most mondtam, hogy az információink nem voltak megalapozottak – emelte fel a hangját Harlan, majd az utolsó pillanatban észbekapott. Kis híján sikerült belesétálnia a hadnagy csapdájába. Fáradt volt, idegrendszere egy kiégett alaplappal sem vetekedhetett, és elkövette azt a hibát, hogy hagyta az indulatait eluralkodni. Ez többet nem fordulhat elő. A hadnagy pont azt szeretné elérni, hogy felingerelje magát és olyat mondjon, amin fogást találhat.

– Ennek ellenére – növelte tovább a nyomást a kihallgató tiszt – ön mégis sejtette, hogy kikkel fog szembekerülni.

Harlan nem válaszolt azonnal. Próbált a kihallgató tiszt szemébe nézni, de csak a szemüveglencsék fehér csillanása nézett vissza rá. Mély levegőt vett, majd lassan kifújta.

– Nem – válaszolta végül.

– Értem – közölte Tóth hadnagy, majd némán felfirkantott megint valamit a noteszébe. Harlan nem tudta eldönteni, hogy a firkálgatása vagy a stílusa idegesíti jobban. – Akkor feltételezem azt sem sejtette, hogy kelepcébe sétálnak.

A csendben csak a cigaretta sercegése hallatszott. Harlan helyett ezúttal megvető pillantása válaszolt.

4.

Egyenletes tempóban haladtak végig a földszinti gyártósorok között. Eddig minden simán, a terv szerint alakult. Miután lement a nap a Katov 8 horizontján, két kisebb csapatszállító tette le őket néhány kilométerre az ipari komplexumtól keleti, illetve nyugati irányban. Paxton csapata egy kötöttpályás, automatizált teherszállító takarásában lopakodott be a keleti oldalon húzódó raktárépületbe. Harlan és csapata pedig a nyugati gyárépület oldalán slisszant be egy szűk résen át, ami még a bolygó bombázásakor keletkezett. Ha minden jól megy, a két csapat két irányból, egyszerre fog behatolni a központi épület felső emeleti vezérlőtermébe, ahol a húsz perccel korábbi jelentés szerint az árulók rejtőzködtek.

– Bravo csapat, jelentést kérek, vétel – szólalt meg Paxton hangja Harlan sisakjában.

– Két perc – válaszolta a százados.

– Igyekezzetek, mindjárt ott vagyunk – hallatszott a sürgető utasítás.

– Vettem – válaszolta Harlan, majd elirányította csapatát két, robotkarokkal végigtűzdelt futószalag között. Törmelék, csavarok és üvegszilánkok ropogtak a katonai csizmák alatt. A betört ablakokon keresztül beszűrődő vörös holdsugarak véres pengékként szabdalták fel a halott gyárépület sötétjét.

A csarnok túlsó végén áthaladtak a központi épületbe vezető átjárón, majd a százados hirtelen megálljt jelzett és az emberei formációt váltottak. A terv szerint a jobboldali lépcsőn jutottak volna fel az emeleti vezérlőterembe, de a bal szeme sarkából észrevett egy nyitott ajtót, ami valamiért megállásra késztette.

Harlan mindig is úgy tekintett magára, mint egy racionális, mindkét lábbal a földön járó ember, aki a döntéseit többnyire tényekre és számokra alapozza. A szolgálatban és a terepen eltöltött közel harminc év alatt azonban megtanulta, hogy a tények és a számok nem mindig elegendőek egy sikeres akcióhoz. Néha az alapvető, elemi ösztön az, ami megmagyarázhatatlan módon előreviszi vagy éppen megmenti az ember életét.

– Itt balra fordulunk – adta ki a parancsot.

– Jobbra kell mennünk, uram – válaszolta az egyik embere, akinek a testpáncélján a Rubeck név szerepelt.

– Nem kérés volt – fordult felé Harlan, majd a névtáblára nézett, mintha nem tudná, kihez beszél, és hozzátette: – Rubeck.

Rubeck nem válaszolt, a százados pedig intett a kezével, és határozott léptekkel megközelítették az ajtónyílást. Harlan figyelme nem siklott el a porban halványan kirajzolódó bakancsok nyomai felett. A mintázatuk nem birodalmi szabvány volt. Miután egymást fedezve áthaladtak az ajtón, Harlan úgy vélte, valamiféle szerverszobába érkeztek, ahol a gyártósori gépek és robotok automatikáját vezérlő programok futhattak még a bombázások előtt. A teremben teljesen sötét volt, de a sisakokba épített vizorok automatikusan éjjellátóra váltottak a megváltozott fényviszonyok hatására. Körülnézve a helyiségben semmilyen berendezés nem adott működésre utaló jelet. Egyet kivéve.

– Kalmár, vizsgálja meg – utasította Harlan a csapat technikusát, aki rohampuskáját oldalra vetve kérdés nélkül egy karcsú, háromlábú antennához lépett.

– Úgy tűnik, ez egy jeladó – közölte Kalmár tizedes, miközben a szerkezet interfészével babrált. – Méghozzá yoross gyártmány. Nem egy mai darab, szerintem már nem is használnak ilyet. De ez az ő technológiájuk.

– Sugároz bármilyen jelet?

Kalmár tizedes előtt szimbólumok és számok villantak fel a kis képernyőn, végül halvány aggodalommal a hangjában válaszolt: – Igen, uram.

– Lehetetlen – lépett elő Rubeck a többiek közül. – Letapogattuk a helyszínt, nem észleltünk semmilyen aktív kommunikációt.

– Nem biztos, hogy sugárzott a szkennelés pillanatában – nézett fel Kalmár a többiekre. – Valószínű, hogy azóta kapcsolt be.

– Úgy érti…

Mielőtt Rubeck befejezhette volna, Paxton suttogó hangja vágott közbe a sisakok kommunikátorából.

– Bravo csapat, veszitek az adást?

– Itt Bravo csapat, vétel – válaszolt Harlan.

– Alfa csapat a helyén, látjuk a célpontokat. Ti hol a fenében vagytok?

– Találtunk valamit, Kristofer. Egy aktív jeladót.

– Egy mit? – kérdezte Paxton hitetlenkedve.

– Egy yoross gyártmányú, programozott jeladót, uram – vette át a szót Kalmár, miközben aggódó arccal nézett Harlanra. – Az érkezésünkre kapcsolhatott be.

– Ezek a rohadékok a yorossoknak üzennek? – Paxton egyre ingerültebbnek hangzott a fülesekből.

– Nem – válaszolta Harlan gyilkos hidegvérrel. – Ezt nem ők helyezték ide.

– Vagyis azt akarod mondani…

– Hogy csalinak használják őket – mondta, majd egy pillanattal később elszabadult a pokol.

5.

– Tehát, ha jól értem, ön még a yoross csapat érkezése előtt felfedezte, hogy az egész egy csapda – szólalt meg Tóth hadnagy a cigaretta füstjén túl.

– Igen – válaszolta Harlan hűvösen.

– Ennek ellenére mégsem akadályozta meg a katasztrófát.

Harlan egy ideig nem válaszolt. Vállába ismét éles fájdalom hasított és érezte, ahogy elméjét újra elvakítják a felvillanó emlékek, a bűntudat és a lelkiismeret. Félre fordította a fejét, próbált összpontosítani; először a megfigyelő szoba tükrözött ablakára, majd a kamerára nézett. Tudta, hogy többen is figyelik, úgyhogy muszáj volt összeszednie magát.

– Már túl késő volt – válaszolta végül, mire Tóth hadnagy ismét belekezdett az idegesítő jegyzetelésébe. – Mire megtaláltuk a jeladót, a yorossok már megérkeztek – tette még hozzá, de legszívesebben kitépte volna a kihallgató tiszt kezéből a noteszt.

– Ön szerint az árulók tisztában voltak a helyzettel? – nézett fel Tóth hadnagy miután befejezte a jegyzetelést.

– Nem – válaszolta Harlan. – Ők úgy tudták, kivonási csapat jön értük, nem egy kivégzőosztag.

– Miből gondolja ezt, százados? – nézett fel Tóth hadnagy.

– Már az első pillanatban nyilvánvalóvá vált, hogy senkit sem terveztek életben hagyni – magyarázta Harlan. – A jeladót valószínűleg egy yoross ügynök helyezte el a bombázásokat követően. Később pedig, miután az árulók lebuktak, a félreeső és használhatatlanná vált Katov 8-at jelölték meg nekik kivonási pontnak. Az árulóknak azt az instrukciót adhatták, hogy lapuljanak meg ott, míg elül a vihar, de valójában csak arra vártak, hogy embereket küldjünk oda, így egyszerre több birodalmi egységet likvidálhattak volna.

– Na és ezt miből gondolja?

A kérdés hallatán Harlan szemében felvillant a mélyben lappangó ragadozó.

– Abból, hogy én is pont ugyanezt csináltam volna. Nem egy nagyszabású rajtaütés, de a yorossok is tudják, hogy minden kis siker egy újabb lépés a teljes győzelem felé.

Tóth hadnagy ezt most nem írta fel, inkább csak némán tudomásul vette a hallottakat és elnyomta a cigarettáját. Rövid szünet után folytatta a kihallgatást.

– Mi történt azután, hogy megtalálták a jeladót?

– Nos – köszörülte meg Harlan a torkát –, mint ahogy azt mondtam, megérkeztek a yorossok.

6.

Hatalmas robbanás rázta meg a gyárkomplexumot, amitől por és vakolat zúdult a nyakukba. A sisakokba épített zajszűrő ugyan megvédte a dobhártyájukat, a lökéshullám erejétől azonban Harlan és csapata pár pillanatra megingott. Amint visszanyerte az egyensúlyát, Harlan habozás nélkül szétlőtte a jeladót, majd csapatával a nyomában kirohant a szobából.

– Alfa csapat, helyzetjelentést! – üvöltötte a kommunikátorába, miközben a központi épület földszintjén a lépcső felé iramodtak. Nem kapott választ, így megismételte: – Alfa csapat!

– Dayne…! – reccsent fel újra Paxton hangja.

– Kristofer! Mi…?

– A yorossok, Dayne! – statikus zaj és lézerlövedékek becsapódásainak hangja  torzította a vonalat. – Itt vannak a yorossok!

– Mindjárt ott vagyunk, tartsatok ki!

Folyamatosan célpontok után kutatva, szoros alakzatban meneteltek fel a lépcsőn, amin az eredeti terv szerint már fel kellett volna érniük. Ahogy haladtak felfelé, úgy erősödött a csata zaja is, amiből lassan kivált egy kisméretű űrhajó robajló zúgása.

A központi vezérlőterembe a nyugati ajtón át jutottak be. A teremben több sornyi számítógép és műszerfal húzódott, az északi fal pedig egyetlen hatalmas, szétrepedezett monitor volt. A digitális panelfal felett pedig, ahonnan a robbanás következtében eltűnt a tető, egy yoross csapatszállító gép vészjósló körvonala lebegett a Katov 8 sötét, vérben úszó égboltján. Mire Harlan és csapata belépett, az utolsó yoross fegyveres is lecsúszott a gépből lelógó zsinórok egyikén és fedezékbe húzódott a számítógépsorok között, hogy társaihoz csatlakozva onnan tüzeljen a vezérlőterem keleti végében megbújó Alfa csapatra.

– Bravo csapat a helyén! Ismétlem, Bravo csapat a helyén! – jelentette Harlan, miközben emberei élén maga is fedezéket keresett a vezérlőterem nyugati végében a gépek és törmelékek között. – Alfa csapat, veszitek az adást?

– Dayne! – Paxton hangja recsegett a sisakjában. – Az egész el van cseszve! Komolyak a veszteségeink, nem maradhatunk tovább! Lefújom az akciót, vonuljatok vissza! Ismétlem, vonuljatok vissza!

Harlan kibújt a fedezékéből és leadott néhány lövést abba az irányba, amerre a yoross csapatot sejtette, majd gyorsan visszabukott. Saját egysége közben gyakorlott módon, egymást fedezve helyezett nyomást az ellenfélre.

– Kristofer, látom az árulókat! Kereszttűzben vannak a terem közepén! Engedélyt kérek az elfogásukra!

– Ki van zárva, magunkat mentjük! Visszavonulunk!

Harlan újra kikandikált a fedezéke mögül. Tisztán látta a szikrázó, füstölgő számítógépek között megbúvó árulók csoportját, akik igyekeztek a mindenfelé villanó lézersugarak hálója alatt maradni. Egy pillanat alatt felmérte a helyzetet, és már majdnem nekiiramodott, amikor a terem túlsó végében észrevette, amint az Alfa csapat felbukkan a fedezéke mögül és a keleti oldalon lévő kijárat felé indul.

– Százados, fent! – kiáltotta mellette Rubeck, mire Harlan felkapta a fejét.

A szétrobbant tető felett még mindig lebegő csapatszállító alvázából hirtelen egy impulzus sorozatvető csapódott le és célba vette a menekülő Alfa csapatot. Halálos nyalábok sorozata tépte fel szikrázva a vezérlőterem keleti szárnyát.

– Nem tudunk kijutni! – kiabálta Paxton a recsegéstől és a becsapódó lézersugarak zajától alig érthetően. – Szükségünk lesz a Császár Öklére!

– Kristofer, ne! – kiáltotta Harlan, de tudta, hogy hiába.

– Delta csapat, légicsapást! Most!

Harlan mégegyszer kinézett a fedezéke mögül az árulók kis csoportjára, majd rövid mérlegelés után kiadta a parancsot: – Bravo csapat, visszavonulás!

Alighogy megindultak vissza a lépcső irányába, rakéta csapódott a yoross csapatszállító hajóba, amitől az füstöt okádva kezdett a tengelye körül forogni, majd a tetőn tátongó hatalmas résen keresztül a vezérlőterembe csapódott.

7.

Füst szállt fel Tóth hadnagy frissen meggyújtott cigarettájából, ami gomolyogni kezdett az asztal felett, ahogy a hadnagy fellapozott néhány iratot a mappában. Végül kivett egy nyomtatott fényképet és a százados elé csúsztatta.

– Ismerős ez a fotó?

Anélkül, hogy ránézett volna, Harlan tudta, mi van a képen. Ugyanaz, mint amit Paxton irodájában is látott. Két alak háttal, egy szemből.

– Nem – válaszolta végül.

– Biztos benne?

– Biztos. Ez a fotó nem szerepelt a műveleti aktában.

– Valóban nem – jelentette ki a kihallgató tiszt, mintha teljesen egyértelmű dolgot közölt volna. – Nem tartja mégis ezt egy kicsit furcsának?

Meg kellett hagyni, Tóth hadnagy elvégezte a házi feladatát, ezt Harlan is elismerte magában. Nem gondolta, hogy ezt a fotót viszontlátja majd a kihallgatáson. Fogalma sem volt, hogyan szerezhette meg Paxton fájljait, de ez most már lényegtelen volt. Csak az számított, hogy tovább játsszon, különben sosem hagyja el élve ezt az épületet.

– Bizonyára a hírszerzésnél valaki mulasztott.

– Bizonyára – a hadnagy végig Harlant nézte, miközben elvette előle a fotót és visszatette a mappába. – Bizonyára teljesen véletlen volt, hogy pont a saját fia elfogására indult.

Kezdett rosszul állni a szénája. Bár a medve még mindig nem pusztult el, a héja lecsapott és sikerült sebet ejtenie rajta. Harlan egy darabig némán figyelte, ahogy a kihallgató tiszt a noteszébe körmöl, végül nem bírta tovább türtőztetni magát.

– Mit jegyzetel folyton?

– Tudja azt jól – válaszolta Tóth hadnagy anélkül, hogy felnézett volna. – Ez egy felülvizsgálati kihallgatás. Túl sok itt a véletlen és túl magas a kudarc szintje. Továbbá úgy vélem, hogy a jelentése sem teljes, elhallgatott vagy megmásított benne részleteket. A jegyzeteimmel és az észrevételeimmel kiegészítem a rendelkezésre álló információinkat és előterjesztem felülbírálásra.

– Semmi szükség kiegészítésre – dörmögte Harlan ingerülten, miközben szemei résnyire szűkültek. – A jelentésem kifogástalan.

– Akkor is ezt mondaná – nézett fel végre Tóth hadnagy a noteszéből, – ha hazugságvizsgálóra kötnénk?

Harlan szúrós pillantást vetett a kihallgató tisztre és előrehajolt.

– Hadd kérdezzek valamit most én – vágott vissza kimérten, hogy türtőztesse magát. – Olvasta maga a profilomat? Látta benne az elmúlt harminc év eredményeit? Mondja csak, őszintén, milyen ember képe rajzolódott ki ön előtt az olvasása után? Egy olyan emberé, aki az egész életét a birodalomnak és a császárnak szentelte? Igen? Ön szerint mi mindent kellett feláldoznia ennek az embernek, hogy egy ilyen makulátlan karriert mutathasson fel?

Csend állt be az apró vallatószoba füstös félhomályába. Tóth hadnagy hosszan beleszívott a cigarettájába. Aztán egy halk kattanást követően egy idegen hang szólalt meg valamelyik szemmel nem látható hangszóróból.

– Tartsunk szünetet?

Tóth hadnagy kérdőn Harlanra pillantott.

– Százados?

– Nem szükséges – válaszolta Harlan immár nyugodtabb hangnemben és visszadőlt a székében. A kihallgatótiszt a tükrözött ablak felé fordulva megrázta a fejét.

– Akkor hát, folytassuk – mondta, majd a mappából elővett néhány légifelvételt egy összeomlott épületről. – A Delta csapat kamerafelvételein is jól látszik – rakta ki a fotókat az asztalra, – hogy miután a yoross gép az épületbe csapódott, a teljes felső szint beomlott.

– Így van.

– Ön szerint, százados – nézett fel Tóth hadnagy, – Paxton őrnagy helyesen döntött úgy, hogy légicsapást kér?

– Igen – hazudta Harlan. – Ott, abban a pillanatban ez tűnt a legjobb megoldásnak.

– Értem. Hány embert is veszítettek el?

Harlan megint kezdte érezni a vállát sajogni. Némi hallgatás után válaszolt.

– Majdnem mindenkit.

– Paxton őrnagy is ekkor vesztette életét?

Füst szállt fel Tóth hadnagy leégett cigarettacsonkjából.

8.

Fogalma sem volt, mennyi idő telt el. Pillanatok, percek? Hetek, hónapok? Kellemesen lebegett a jótékony fekete semmiben, a teste nem létezett többé, lelke megnyugvást talált. Szeretett volna itt maradni, akár örökre. Jó volt ez így. Mélyen legbelül valami azonban megmozdult, dübörögni kezdett, és egyre csak erősödött. Végül feltört a mélyből és elkezdte behálózni. Nem hagyta, hogy elsodródjon. Még nehezékeket is akasztott az elméjére benyomások, gondolatfoszlányok, érzések formájában. Lézerfegyverek villanása, kötelességtudat, egy arc egy fotón. Tudta, hogy a béke és a nyugalom eddig tartott, vissza kell térnie. Neki ilyesmi nem jár.

Felhördült, majd eszeveszett köhögésbe kezdett a törmelékek alatt. Érezte, hogy a teste több helyen megsérült, de a tengernyi adrenalintól, ami elöntötte a vérét, nem tudta megállapítani a károk mértékét. Így tehát csak egyet tehetett: túlélt.

Karjaival fogást keresett a törmelékhalom alatt, majd feltolta a felsőtestét, amitől betondarabok dőltek félre a hátáról. Nagy nehezen sikerült felülnie, a fejéről pedig azonnal lekapta a törött sisakot, és amennyire erejéből telt, félredobta azt. Kapkodva lélegzett most, hogy tüdejébe levegő kerülhetett. Körülnézett, de a portól terhes sötétben csak néhány kigyulladt műszaki berendezés lángját és a csapatszállító szikrázó roncsait látta. Lassan lefordult a törmelékhalomról és elkezdett botorkálni a roncsokkal ellentétes irányba, amerre a kijáratot sejtette. A Delta csapat már biztosan úton van. Majd csatlakozik hozzájuk és újra visszajön, ha már jobban van.

Alig tett meg pár lépést, amikor a gyér félhomályban valahol előtte mozgásra lett figyelmes. A fáradtságát és megtörtségét azonnal elfelejtette, medve méretű teste máris ugrásra készen megfeszült. A préda elejtésére azonban végül nem került sor. Mozdulatlanná dermedt a kósza lángok fényében kirajzolódó, rá szegeződő kézifegyver látványától és az amögött felvillanó ismerős tekintettől.

– Ne mozdulj!

Harlan korábban úgy érezte, felkészült erre a pillanatra, még ha nem is pont ilyen körülmények között. Most azonban, és életében talán először a képességei teljesen cserben hagyták őt. Érezte, hogy idegen érzések uralkodnak el rajta, racionális énje pedig valószínűleg még mindig valahol a törmelék alatt raboskodik. Nem tudta, mit tegyen. Csak némán nézte az előtte álló fiatal férfit, akit már egészen kis kora óta nem látott. A kisfiút, aki valaha a fia volt.

– Tudtam, hogy egyszer eljössz értem.

Harlan teljes megdöbbenésére a fiú leengedte a pisztolyt. Nem látta nyomát dühös, dacos indulatoknak, amiért megfosztotta a normális családi élettől. Nem látta a szemében tombolni az éveken át érlelődő haragot, amiért elvette tőle a szerető apa képét. Egy nyugodt arcot látott maga előtt, és nem azt a bosszúszomjas, csalódott fiút, akire mindvégig számított.

– Ayden… – kezdett bele Harlan, de nem tudta folytatni. Vulkánszerűen feltörő elemi erejű érzések fojtották belé a szót.

– Nem haragszom rád – mondta a fiú, mintha tudta volna, hogy mit akart mondani. – Már nem. – A hangja fáradt és megtört volt, ugyanakkor békés nyugalmat árasztott. – De nagyon, nagyon sokáig haragudtam, miután elmentél. Hosszú éveken át gyűlöltelek. Gyűlöltelek, amiért elhagytál minket. De akkor még nem láttam az igazságot. A dühöm túlságosan elvakított – rövid szünetet tartott, majd folytatta. – Azóta, mint látod, felnőttem. Idővel pedig megértettem. Megértettem, hogy nem vagy hibás. Nem a te hibád volt. Te is csak áldozat vagy. Ennek az egész, rothadó rendszernek az áldozata.

Pár lépést tett Harlan felé, aki még mindig nem tudta elhelyezni magában az elmúlt néhány perc történéseit. Eddig soha nem tapasztalt, egymással ellentétes érzelmek kavalkádja örvénylett benne zabolátlanul.

– Nem a te hibád, apám. A birodalom, ez a fertő, amit te annyira szeretsz, megtéveszt és megront. Tönkretett téged és tönkretette az egész családunkat. Sok időbe telt, mire megértettem, de végre tisztán látok. És most itt a lehetőség, hogy romba döntsük.

Ayden Harlanhoz lépett és átnyújtotta neki a pisztolyt. A nagy és rettenthetetlen Medve értetlenül nézett a fiára, majd ösztönösen átvette tőle a fegyvert. Lenézett rá. Sose érzett ilyen nehéznek egy kézifegyvert sem.

– Fiam… vissza kell vigyelek – szólalt meg Harlan csendesen, miközben lassan felnézett a fiára. – Ha önként feladod magad, gondoskodom róla, hogy a büntetésed a lehető legenyhébb legyen.

Ayden szánakozón nézett az apjára, a környező romokon táncoló lángcsóvák fénye baljósan vibrált koszos, véres arcán. Láthatóan sokkos állapotban volt, de Harlan úgy érezte, őszintén elhiszi, amit mond.

– Gyere velem, apám – folytatta Ayden, mintha meg sem hallotta volna a hozzá intézett szavakat. – A yorossok hamarosan itt lesznek. Kijuttatnak minket innen és új életet kezdhetünk ott, ahova a birodalom bűze már nem jut el. Újra egy család lehetünk.

– Ayden. A yorossok nem fognak kimenekíteni. Azért jöttek, hogy titeket is megöljenek. Kérlek… még megmenthetlek. Csak…

– Állj! Ne mozdulj!

Kristofer Paxton őrnagy egy kettétört tartóoszlop csonkja mögül lépett elő, kezében célra tartott fegyverrel. Alig állt a lábán, a péncélja súlyosan megrongálódott, testének több pontján is sűrű vérfoltok éktelenkedtek. Akárcsak Harlan, ő is megszabadult hasznavehetetlenné vált sisakjától. Bal szemét sötétskarlát massza fedte.

– Nyugalom, Kristofer – szólalt meg Harlan békítő hangon, miközben továbbra is a fiával nézett farkasszemet. – Minden rendben van. Ayden önként feladja magát. Velünk jön.

– Francokat jön velünk, Dayne! – ordította Paxton. – Megölte az egész csapatomat! Mind meghaltak!

– Nem ő volt, te is tudod – válaszolta a százados. Tekintetét lassan levette a fiáról és az őrnagy felé fordult. – A yorossok támadtak meg minket. Őket hibáztasd!

Paxton egész testében remegni kezdett.

– A fiad egy istenverte hazaáruló! Én segíteni akartam neked, hogy te magad számolj el vele, de csőbe húztak! Nézd meg, mit tett! Mindenki odalett.

Harlan egyik kezét védekezőn felemelte, másik a teste mellett lógott és a pisztolyt markolta. Ujja rátévedt az elsütőre.

– Nyugodj meg, Kristofer. Mindent tisztázni fogunk, rendben? Csak előbb jussunk ki innen.

– Nem – Paxton a vállához szorította a puskát, ép szemével célkeresztbe próbálta fogni az ifjú árulót. – Én már nem jutok ki innen élve. De gondoskodom róla, hogy ő se.

A másodperc tört része alatt zajlott le minden. Harlan a vállával megtaszította Aydent, aki így kikerült a lézernyaláb útjából, az viszont helyette a százados vállába csapódott. Ugyanebben a pillanatban Harlan meglendítette pisztolyt markoló karját és eleresztett egy lövést Paxton felé. Mielőtt a fájdalomtól összeesett volna, még éppen látta, ahogy sűrű vérpermet robban ki barátja sérült szeme helyéről, aztán ahogy a teste fájdalmasan földet ért, újra belesüppedt a jótékony fekete semmibe. Talán mégiscsak megérdemel egy kis békét.

9.

– Sajnálom, hogy nem tudta már megmenteni. Pedig még egy lövést is felfogott az őrnagyért – mondta Tóth hadnagy, akinek a hangjában Harlan szarkazmust vélt felfedezni. – Az ön hősies áldozata ellenére a yorossok mégis felülkerekedtek magukon és megölték az őrnagyot.

– Az egyikük a sötétben rejtőzködött. Miután földre kerültem, kihasználta a helyzetet és sikerült halálosan megsebesítenie Paxton őrnagyot.

– Magát pedig…

– Engem a fiam mentett meg.

– Igen, a fia – Tóth hadnagy a mappában kezdett kutakodni. Cigarettája már csonkig égett, ennek ellenére még mindig a szájában lógott. Harlannak egy elcsépelt metafora jutott az eszébe róla meg az emberi életről. Egy újabb furcsa dolog, ami még sosem történt meg vele. A Katov 8 úgy látszik alaposan megváltoztatta.

– Nos, a fia, akiről az állítása szerint nem is tudta, hogy ott lesz, hazaáruló volt. Méghozzá igen komoly következményekkel járó szabotázs akciókkal sikerült összefüggésbe hoznunk – nézett fel az iratokból a hadnagy. – A fotója pedig valahogy mégsem került be a műveleti aktába. Ezt mivel magyarázza, százados?

Sarokba szorították. Amennyire képes volt rá, igyekezett következetes maradni, de úgy látszik, hogy az idő végül felette is eljárt, a közelmúlt eseményei pedig emberi teljesítőképességének egészen a határára sodorták. Sosem érezte magát még ennyire kimerültnek. Már nem maradt benne erő küzdeni. Úgy döntött, mindent egy lapra tesz fel. Már azt sem bánta, ha lebukik, ha legyőzik. Csak legyen már vége.

– Százados? Válaszolna, kérem?

– Ayden kettős ügynök volt. Valójában nekünk dolgozott.

Tóth hadnagy arcára a teljes meglepettség tankönyvi példája ült ki, szemöldökei magasan felkúsztak vaskos szemüvegkerete fölé. A falon húzódó tükör felé nézett, mintha az egyirányú ablakon túl tartózkodó emberektől várna bármilyen megerősítést. Nem kapott. Valószínűleg ők is pont ugyanígy nézhettek.

– Vagy úgy – válaszolta néhány pillanattal később a hadnagy. Hitetlenkedését még csak nem is próbálta palástolni. Felírt valamit a noteszébe, majd Harlanra függesztette tekintetét. – Mondja csak százados, mi miért nem tudtunk róla?

– Szigorúan titkos művelet volt – felelte szemrebbenés nélkül. – Senki nem tudott Ayden valódi céljáról. Ez lehet a magyarázat arra is, hogy Paxton őrnagy nem iktatta a fotót a műveleti aktába.

– Tehát Paxton őrnagy volt az összekötője?

– Igen. Ez a saját titkos művelete volt. Csak ő tudott Ayden kilétéről. Senki más. Még én sem. Én is csak az akciót megelőzően szereztem róla tudomást. Egyedül kezelte Aydent. Tőle kapta a fülest is a Katov 8-on rejtőzködő árulókról.

A kihallgató tiszt érdeklődéssel hallgatta Harlan szavait, miközben elnyomta végre azt a cigarettacsonkot és azonnal meggyújtott egy újabbat.

– Az őrnagy viszont már nincs velünk, hogy ezt igazolhassa – mondta, majd kifújta a füstöt. – Micsoda véletlen.

Egy ideig csendben figyelték egymást. Harlan lassan kezdett kimerülni és a válla is elkezdett sajogni, jobban, mint eddig bármikor. Nagyon bízott benne, hogy a kihallgatás így vagy úgy, de hamarosan véget ér.

10.

– Támaszkodj rám – kérte Ayden, miközben a világ újra alakot kezdett ölteni Harlan előtt. Ép vállával átkarolta fia nyakát és összeszorított fogakkal talpra kecmergett. A pisztolyt még mindig görcsösen markolta.

– Köszönöm – nyögte Harlan, majd kiköpte a szájában összegyűlő véres nyálat.

– Majd megköszönöd, ha már a yoross hajón leszünk.

– Ayden… értsd meg, nincs yoross felmentő sereg – ellenkezett Harlan kérlelő hangon, miközben egymásba karolva lassan elindultak a vérvörös holdfénytől derengő kijárat felé. – Átvertek titeket. Ti csak csalik voltatok. A mi támogató csapatunk viszont mindjárt itt lesz. El kell felejtened ezt a rengeteg baromságot és ahhoz kell tartanod magad, amit majd mondok neked. Akkor megúszhatod a kivégzést.

– Semmi baj, apám – mosolygott delíriumosan a fiú. – Hamarosan te is tisztábban fogsz látni.

– Én tisztán látok, fiam. Látom, hogy a robbanástól összezavarodtál. De majd én vigyázok rád. Úgy, mint régen.

Egy pillanatra megálltak és egymás szemébe néztek. Harlannak fogalma sem volt, hogyan fogja ezt megoldani, de ebben a pillanatban nem érdekelte. Ahogy az sem érdekelte, hogy a fia jelenleg az egyik legnagyobb ellensége annak a birodalomnak, melyet olyan hűségesen szolgált eddig. Úgy érezte, valami csoda folytán visszakapta a fiát és vele együtt egy második esélyt is. Nem értette, hogyan is járhat neki ilyesmi. De mindegy volt. Itt volt vele újra és csak ez számított. Megannyi keserű év után átölelte egyetlen fiát.

– Most már induljunk – mondta Harlan néhány pillanattal később, miközben lehámozta magát a fiáról és megpróbált a saját lábaira állni. – A Delta csapat pillanatokon belül itt lesz.

– Apám… nem mehetünk vissza. Engem azonnal kivégeznek, és most már valószínűleg téged is. A yorossok menedéket ígértek nekünk. Mivel segítettél nekem, biztos vagyok benne, hogy te is kaphatsz menekült státuszt.

A százados hitetlenkedve megcsóválta a fejét és tett néhány óvatos lépést a kijárat felé. Úgy tűnt, képes lesz a saját lábán is kisétálni végre ebből a kudarcot sugárzó romhalmazból.

– Miért nem látod be, Ayden? – fordult vissza a fia irányába. – A yorossok támadtak ránk! Miattuk halt meg mindenki.

– A hajójukat, ami belénk csapódott, ti lőttétek ki – vágott vissza a fiú. – Ahogy én látom, ti öltetek meg mindenkit.

Harlan nem válaszolt. Az igazsággal nem tudott szembeszállni. Úgy érezte, csak egyféleképpen győzheti meg a fiát. Csak egy módját ismerte annak, hogy megmentse az életét. Ráfogta a lézerpisztolyt.

– Látod, mit tettek veled? – szólalt meg halk, szánakozó hangon Ayden. – Csak az erőszakot ismered. Ilyen ez a rendszer, amiben élsz. Ilyenné tesz. Tényleg így akarsz rávenni, hogy feladjam magam? Mit fogsz tenni, ha ellenkezek?

Dayne Harlan, a Medve, a Birodalom Biztonsági Hivatal rettegett századosa némán, tanácstalanul állt, miközben fegyvert fogott saját fiára.

A fiú közelebb lépett apjához, de hirtelen megtorpant. Felfigyelt valamire.

– Hé, itt vagyunk! Erre! Mi vagyunk azok!

Ayden mindkét karját felemelve az épület kijárata felé jelzett. Ahogy Harlan megfordult, észrevette az ajtón beszűrődő vörös holdfényben kirajzolódó idegen katona alakját, aki erre rémülten feléjük kapta a fejét. Azonnal felismerte a yoross egyenpáncélt. A reflexei rögtön bekapcsoltak, az adrenalin újra berobbantotta az izmait. Már épp elrugaszkodott, hogy fiát a földre rántsa, de elkésett. A yoross lézervető lövedéke a szeme láttára csapódott a fia szívébe. A teste élettelenül terült el a földön.

Harlan egy pillanatra kővé dermedt, majd hirtelen a yoross katona felé fordult, aki ekkor újabb lövést adott le, ezúttal sikertelenül. A lövedék Harlan arca mellett suhant el, de a Medvét már nem érdekelte. Eltorzult vonásokkal, önmagából kikelve ordított fel, miközben a pisztolyt felemelve nekiiramodott. Folyamatosan leadott lövései ugyan egyre jobban szétszóródtak, ahogy a futása egyre gyorsult, a célját azonban elérte, mert a yoross fedezékbe kényszerült húzódni az épület tövébe. Amikor legközelebb felnézett, már a Medve tornyosult föléje.

A yoross katona még fel sem ocsúdott, mire a két szarvszerű fejképződményénél fogva lerántották a földre. Ionágyú erejével érkezett az első ökölcsapás, a második nyomán már arccsont reccsent, a harmadiktól pedig eszméletét vesztette, így megmenekült az azt követő még számtalan ütés okozta fájdalomtól. A Medve torkaszakadtából ordított. Harminc évnyi elfojtott keserűség tört fel belőle. Harminc évnyi elnyomott bűntudat dobta le láncait, ahogy a véres öklök ritmikusan fröcsögve püfölték a vörös masszát, ami pár pillanattal korábban még fia gyilkosának a feje volt.

Talán még ma is a vérfoltos betont ütné a Katov 8 beomlott gyárépületében, ha a Delta csapat emberei meg nem érkeztek volna. Négyen kellettek hozzá, hogy leállítsák végre.

11.

– Amanda – kezdett bele Harlan, miután megnyomta a felvétel gombot. – Tudom, hogy úgysem fogadnád a hívásomat, ezért inkább ezt a videoüzenetet küldöm neked – hazudta a képernyőn megjelenő képmásának. Mindketten tudták, hogy Harlan képtelen lenne a szemébe nézni, ezért meg sem próbálta őt felhívni.

– Mostanra már biztosan te is értesültél a történtekről. Nem kezdek bele a magyarázkodásba, mert tudom, hogy úgysem hinnéd el nekem. Évek óta nem beszéltünk és tudom mennyire gyűlölsz. De egy valamit tudnod kell.

Szünetet tartott és hosszan kifújta a levegőt.

– Hallhatsz majd olyan dolgokat, hogy a fiunk áruló volt, hogy gonosz ember volt, aki a hazája ellen fordult. Ne foglalkozz velük. Ayden jó ember volt.

Mosolyt próbált erőltetni az arcára, de csúfos kudarcot vallott. Inkább folytatta.

– Ma reggel kihallgattak engem. Csak én éltem túl az akciót, ezért én vagyok az egyetlen, aki információkkal tud szolgálni az ott történtekről. Elmondtam, hogy Ayden kettős ügynök volt, és hogy az árulók közé beépülve szolgálta a birodalmat. Teljes titokban tevékenykedett, ezért nincs semmi nyoma vagy szilárd bizonyítéka ennek. De nem nyugszom addig, amíg tisztára nem mostam a nevét. Mindenki tudni fogja, hogy a fiunk egy hős volt és mindenki eképp fog emlékezni rá. Nem maradhat folt a Harlan néven.

A képernyőn megjelenő termetes férfi feszengett, kereste a szavakat, végül megszólalt.

– Ott voltam vele. Ott voltam, amikor meghalt. Nem volt egyedül. Csak akartam, hogy tudd.

Talán kellene még mondania valamit. Talán elmondhatná, hogy mennyire sajnálja. Talán megpróbálhatná mégis személyesen elmondani neki. Megpróbálhatna feloldozást kérni. Elmagyarázni, hogy mennyire bánja, hogy nem volt ott velük. Talán elmondhatná, hogy tényleg, igazán, őszintén sajnálja.

De nem volt rá képes. Csak megnyomta a gombot.

Üzenet elküldve.