Arturus lázadás-sorozat novellapályázat 3. novella

Patrick J. Morrison: A halálraítélt század

 

 

Ördög adta csillagképek metszéspontján démon áll,

Áldozatnak hív az éjjel, lelkem várja vad halál,

Kés csikordul ezüstvérten, vér bíráján rút talár,

Karom reccsen sötét maszkon, pokol mélyén nincs határ,

Távozz tőlem, gonosz árnyék, gyilkos pengéd húzd ki már,

Suttogd halkan bús szívemnek, kárhozottért sírni kár!

 

 

/ Távozz tőlem! – ismeretlen szerző műve az Arturus-lázadás idejéből/

 

 

1.

 

 

Jack Rutger azt hitte, könnyedén elkaphatja némi ivartalanításra az aranyszőke hajú Miller tizedest. Egy bérelt gravóval követte jelöltjét, miután a biztonság kedvéért jeladót rejtett a ruhájába a kaszárnya bejáratánál. A fiatal tisztes nagy lendülettel hajszolta a mámort az obrati éjszakában, ám késlekedett az áhított lerészegedés.

Kriolitból vannak ennek a nyomorultnak belső szervei, vagy mi?

Az ötvennyolc éves, valaha tengerészgyalogos őrnagyként tevékenykedő Jack aktív korában sem a türelméről volt híres. Úgy döntött, a következő tavernában kiszemeltje mellé csapódik, és megpróbálja kicsit felgyorsítani az eseményeket. Az aktuális csehó homlokzatán a Delírium felirat villogott, mintegy előrevetítvén a túlbuzgó törzsvendégek várható kilátásait. A jellegtelen, zsebekkel teli kezeslábast viselő Jack belépés előtt mélyen a szemébe húzta sötét felsője kámzsáját, mint mindig, amikor nyilvános helyen járt. Egy évtizedekkel ezelőtti botlás miatt Sheldon Forrest álnéven új életet kezdett a Zendayán, és noha a hozzá hasonló vénségek általában senkit sem érdekeltek, rögeszmésen ügyelt arra, hogy elrejtse mások elől a vonásait.

Odabent a 33-as régió majd’ minden deklasszált eleme képviseltette magát. Az egyik asztalnál három dukrid iszogatott némi pult alól szerzett ferritet. A csillagszeműek nyilván minimálisra csökkentették a mágneses aktivitásukat, különben a testükre tapadtak volna a környéken fellelhető fémtárgyak. A bejárat közelében nagydarab yoross suhanc pöffeszkedett, a koponyájából sarjadó szarvkorona pokoli lángnyelvre emlékeztetett. Öltözéke alapján drachnak látszott, afféle mitugrász, párbajmániás nemesnek, aki egy ferde pillantásért rögvest a fegyveréhez kap.

Nagy Arturus élénkülő kereskedelmi tevékenységének köszönhetően kétségkívül egyre nagyobb figyelem irányult az idegen világbeliek részéről a Zendayára. A trónkövetelő többek között új technológiákkal és termékekkel toborzott híveket magának a helyi kereskedők körében. Támogatói a császári trón várományosának tartották őt, ellenzői kezelhetetlen ámokfutónak. Jacket jelen pillanatban hidegen hagyta a galaktikus nagypolitika; emberéhez furakodott, és feltűnés nélkül egy kis bódulatfokozót csempészett a poharába. Áldozata tekintete lassan üvegesedni kezdett, majd a szőke pojáca pár perccel később nyáladzva a pultra bukott. Az őrnagy azonnal kihasználta a lehetőséget, látványosan hozzálépett, és átvetette a karját a vállán.

– Gyere, te kis csibész, elfuvarozlak a laktanyába!

A bent iszogatók nagyon meglepődtek volna, ha látják, hogy ezután a bérelt gravóba tuszkolja emberét, és meg sem áll vele egy használaton kívüli raktárig, ahol kiélezett szikékkel egy sajátos kinézetű kroni várja. 

– Mielőtt kelepcébe csalod a Bestia Századot, hozzáférést adok a legénységi adatbázishoz, és te kiválasztasz négy random fickót egy előkészítő eljáráshoz – ködlöttek fel Jack előtt Planck Sudder császári testőr százados kemény vonásai. – Szükséged lesz egy Nemesre, egy Fattyúra, egy Szűzre és egy Kasztráltra. Teljesen mindegy, kik azok, a lényeg, hogy megfeleljenek az adott karakter jellegének. Ha megvannak, elhelyezel rajtuk egy tetoválást, és kész vagy a kezdő fázissal.

Az első két jelöltjét könnyedén megtalálta a Bestiák között. A zendayai arisztokrácia jó része a patinás hírnevű századhoz küldte kiképzésre a vér szerinti ivadékait, a nemesi családok jó hírnevét fenyegető fattyak pedig szintén az alakulatnál kerestek menedéket a kékvérű rokonok orgyilkosai elől. Az idegenlégióhoz hasonlóan minden felesküdöttnek védelmet nyújtó Bestiák hírhedt jelmondatukkal, a „Testvérek vagyunk”-kal nem csak holmi üres frázist puffogtattak. Sokan közülük tényleg azok voltak, még ha a sorozási listában más-más családnéven is szerepeltek.

Jack a Nemes szerepét Jason Farwellre, egy arisztokrata felmenőkkel rendelkező századosra, a Fattyúét pedig Seamus Dicksonra, egy hírhedt oligarcha közkatonaként szolgáló törvénytelen gyermekére osztotta. A Szüzet egy Jacques Darcy névre hallgató főtörzsőrmester személyében találta meg, aki vallási buzgóságtól hajtva tisztasági fogadalmat tett még kamaszkorában. Az igazi gondok a Kasztrált megjelölésénél kezdődtek, mivel egyetlen eunuchot sem talált az állományban.

Gyorsan belátta, hogy az utolsó jelölt csatarendbe állítása némi speciális testszobrászatot igényel. Jerry Millert választotta ki a drasztikus beavatkozásra, mivel a személyiség profilja alapján az olyasfajta karrieristák közé tartozott, akik sosem jelentenék a megcsonkításukat egy előléptetéssel kecsegtető bevetés előestéjén. A fickó kiherélése viszont szakértőt kívánt, amire Jack egy mások megoperálása során szexuális élvezetet átélő kronenberginél keresve sem találhatott volna jobb jelöltet. Ezek a groteszk figurák imádtak műtéteket levezetni, és a szülőbolygójukon deformációként elhíresült szellemi áramlatnak köszönhetően már az önátalakításoktól sem riadtak vissza. A műtőasztalnál izgatottan tébláboló kreatúra fajtája jellegzetes példányának tűnt. Két normálisan elhelyezkedő karja mellett a mellkasa közepén is hajladozott egy, ádámcsutkája helyéről pedig guvadt szempár pislogott a nagyvilágra.

– Ph’nglui mglw’nafh wgah’nagl fhtagn! – közölte recsegő hangon.

Jack egy szót sem értett az aberrált szavaiból, de mivel előre fizetett a szolgálataiért, nem is igazán érdekelte a vartyogása. A vibro rezonanciás ultrahangszike fülsértően felvinnyogott, és Miller ványadt golyói nemsokára egy króm tálcán remegtek. A kroni kéjes nyögéssel Jack felé nyújtotta a véres trófeát, ő azonban viszolygó arccal elhatárolódott tőle. A bizarr külsejű sebész vállat vont, aztán előhúzott egy krio hengert, és zsákmányát a folyékony nitrogént párálló tárolóba süllyesztette. A morbid kinézetű figura ezután egy váratlan bónuszhoz jutó mesterember lelkesedésével megejtette a sérülés utókezelését, és diszkréten távozott.

Az ügyet lebonyolító közvetítő megesküdött rá, hogy a feleszmélő tizedes nem fog érezni semmiféle műtét utáni fájdalmat, és csak az első vizelésnél veszi majd észre, hogy hiányzik néhány elengedhetetlennek vélt függeléke. Jack lecsupaszította a szőke mamlasz vállát, és előhúzta a Suddertól kapott Ink–49-es holografikus tetováló botot. Megnyomta az indítógombot, és a bioárammal működő szerkezet zajtalanul működésbe lépett. Miller kulcscsontján lángoló sárkányalak tűnt fel, majd kisvártatva elhalványult, pontosan úgy, ahogy a másik három delikvensnél.

Ez is megvan, még sincs reggel – állapította meg elégedetten.

– Az eljárás fájdalommentes, az ábra pedig kis idő múlva emberi szem számára láthatatlanná válik, miután griffszkarabeusz váladékával készül – magyarázta el neki a százados. – A tőlünk kapott Dragunov–2K optikai rendszerével viszont nagy tömegben, harci páncélban is azonosítani tudod majd a jelölteket.

Jack egyetlen bevetése sem igényelt még ilyen módfelett összetett előkészületeket, de ez nem ejtette zavarba. Az igazi buli úgy is csak a Nurvak dűnéi között kezdődik majd, feltéve, hogy sikerül élve kihúznia addig. Hirtelen éles fájdalom hasított az idegeibe. Térdre zuhant, miközben olyan érzése támadt, mintha valaki mellbe taszította volna egy Thor–7-es gravo pöröllyel. Talán hiba volt emlékeztetnie rá a szervezetét, hogy a végét járja.

Ó, ne már!

Még csak az hiányzik, hogy elájuljon a kiherélt tisztes mellett. Ez különösen kellemetlennek tűnt annak fényében, hogy a bérelt gravo öt percen belül magától visszatér a kölcsönző garázsába, akkor is, ha nem ül senki a pilótaülésben. Kétségbeesetten a derékszíján lógó inhalátor felé kapirgált, hogy elérje a vészhelyzetekre tartogatott semlegesítőt, de az ujjai folyton lecsúsztak a befúvó oldaláról.

Jack agyát vasabroncsként szorította az oxigénhiány, vére sistergő plazmafolyóként zubogott. Végre nagy nehezen az arcához emelte a pumpát, de mielőtt megnyomhatta volna az adagolót, lángoló szupernóvák robbantak a halántéka mögött.

A büdös francba! – gondolta csalódottan, aztán elsötétült előtte a világ.

 

 

2.

 

 

Kábulat hullámain ringatózó elméje újra felelevenítette találkozását a praetorianussal. A lakókonténere körül elrejtett műszerek akkor jelezték Sudder felbukkanását, amikor épp egy retro sci-fi újragondolásának egyik ikonikus jelenetét bámulta a kedvenc csatornáján.

– Üdvözöllek, idegen, Cadick vagyok – magyarázta a fémesen csillogó fejfedőt viselő főhősnek önnön hasonmása egy számítógép képernyőjéről –, ha valami nem sikerült, akkor most magamhoz beszélek, neked meg egy alufólia sisak van a fejeden. Bármi legyen is a neved, készülj fel a nagy meglepetésre: te nem te vagy, te én vagy!

– Na, ne szédíts! – mondta az alusisakos a fejét csóválva, aztán ennél a pontnál vége szakadt a műsornak.

Vészjelzés villant, a holovetítő azonnal lekapcsolt, Jack pedig reflexből kétrét görnyedt, és a konyhapult alatt készenlétben tartott Heckler & Koch energiafegyverért kapott. Úgy gondolta, hogy a fegyver megragadását követő pillanatban taktikai gurulással a bejáratnál terem, aztán tüzet nyit a betolakodóra. Nagyratörő tervei azonban csődöt mondtak, mert váratlanul becsípődött valami a derekában, ő pedig megrekedt valahol a pult és az ajtó között félúton.

A konténerbe besétáló testőrnek arcizma sem rándult az elé táruló látványtól, noha kevesen bírták volna ki röhögés nélkül a képtelen jelenetet. Jack először úgy gondolta, még így is rálőhetne, de aztán rájött, hogy valószínűleg akkor sem tudná megsebezni, ha a jövevény közvetlenül az orra előtt szteppelne, és előzékenyen minden védelmi rendszerét lekapcsolná.

– Helló, Planck Sudder testőr százados vagyok az Űrkastélyból – közölte kedélyesen a hívatlan vendég –, válthatnánk pár szót? Lenne egy visszautasíthatatlan ajánlatom. Olyan lehetőség, amilyen évszázadonként egyszer adódik egy megváltásra vágyó férfi életében!

– Tényleg? – kérdezett vissza Jack szorult helyzetéhez képest viszonylag higgadtan. – Gondolom, meg kéne ölnöm valakit.

Sudder megrázta a fejét.

– Nem egyvalakit, hanem egy komplett IMC századot.

– Az más – mondta szemrebbenés nélkül Jack, miközben talpra kecmergett –, úgy is épp kirobbanó formában vagyok, simán megeszek reggelire egy száztagú harci alakulatot.

– Megszólalt ám az irónia detektorom – vigyorgott rá a százados. – Nézze, pajtás, pontosan tudom, hogy a tegnapi orvosi viziten legfeljebb öt napot jósoltak magának, de nekünk így is megfelel egy öngyilkos küldetéshez.

– Hát, ez eddig nem hangzik túl kecsegtetően – mutatott rá Jack.

– Jó – bólintott Sudder –, akkor csak egy szót szólok, és megérti… Probatbicol!

Az őrnagy eltátotta a száját.

– Mi?

A testőr felröhögött.

– Ez egy jellegzetes poén a XX. századi ponyvairodalom egyik kiválóságától, amit mindig is ki akartam próbálni, de ne tulajdonítson neki nagy jelentőséget. Igazából azért jöttem, mert beszélnünk kell Kevinről.

Jack szíve hevesen megdobbant. Nagyon régen nem emlegette senki a törvénytelen fiát, akinek olyan mélyen eltemette az emlékét, hogy eddig a pillanatig még neki sem jutott eszébe a létezése.

– Mi… mi van vele? – hebegte verítékező homlokkal.

– Jelenleg épp húsz esztendős, és nem vitte valami sokra, holott a Coventry-klán hivatalos leszármazottjaként, akár tisztiiskolára járó nemes is lehetne – közölte a százados.

– Aha – bólogatott Jack –, hát, ezt eddig is tudtam, de azért kösz, hogy beugrott, és tájékoztatott róla.

Sudder összeráncolta a homlokát.

– Tegeződjünk már, hallja-e! – javasolta. – Piszkosul fáraszt ez a modoroskodás.

– Felőlem – legyintett Jack.

– Hát idefigyelj, öregem, ha elvégzel némi piszkos munkát, jóváteheted az összes apai ballépésedet, és garantálom, hogy Kevin a jövő héten már teljes jogú Coventryként kezdi meg a tanulmányait a legjobb kadétiskolában!

Jack a testőr mellének szegezte a mutatóujját.

– És miért kellene kinyírnom ehhez egy regimentnyi katonát?

– Néhány itteni hírszerzőnk jelentése szerint a helyi nemesség jó része elszakadna III. von Anstetten birodalmától, és hűbéresküt tenne Nagy Arturusnak. A Bestia Század főparancsnoka, Lucas Zimbardi tábornok hatalomátvételre készül a császári adminisztráció központjában, Praisban, ami alig nyolc mérföldre fekszik innen légvonalban.

Jack homloka ráncokba szaladt.

– A zendayai elit egy von Anxitot tervez?

Sudder bólintott.

– Így van, a nyavalyások kilépést akarnak. Na, most a Bestiák egy négy nap múlva kezdődő hadgyakorlat örve alatt támadnának. A szimuláció kezdetén lekapcsolják az összes tuningjukat, és shinedháton kelnek át a Nurvakon.

Jack eltátotta a száját.

– Miért?

Sudder megrántotta a vállát.

 – Állításuk szerint ez egy tematikus hadgyakorlat, amivel azt modellezik, miként reagálnának, ha egy váratlan feketeanyag betörés minden technológiát lenullázna a bolygón. Valójában azért csinálják végig így a műveletet, hogy Prais védelmi rendszerei ne érzékelhessék őket, mikor a város falai alá érnek.

– Legalább javulnak az esélyeim, mert csúcskategóriás fegyverek terén elég gyengén vagyok eleresztve.

– Hoztam ajándékba egy tetováló botot és egy Dragunov–2K-ás impulzuspuskát. Elboldogulsz vele, valaha mesterlövész voltál!

– Meglátjuk – szerénykedett Jack. – Talán még nem felejtettem el mindent, bár ez nem olyan, mint a biciklizés, és én a régi időkben egy Sig Sauer lézerkarabélyt használtam, aminek folyton besültek az akkumulátorai. Amúgy minek a tetováló bot? Ha nem találok el valakit a Dragunovval, akkor varrjak rá valami szép nonfiguratív motívumot?

– Majd arra is rátérünk. Remélhetőleg nem jelent különösebb gondot, ha lézersugarak helyett koncentrált hősugarakkal kell irtanod a jónépet.

– Nem valószínű, de jobb lenne, ha inkább arról beszélgetnénk, hogy mi a tulajdonképpeni koncepció.

Sudder összefonta maga előtt a karját.

– A sivatag mélyén, a homok alatt egy letűnt civilizáció romvárosa rejtőzik Prais felé félúton, amiről csak a császár és néhány beavatott tud. A létesítmény évszázadonként egyszer, a Sárkány-konstelláció feltűnésekor emelkedik a felszínre. Amikor a Bestiák a közelébe érnek, négy előre megjelölt áldozat adott sorrendben való megölésével aktiválni lehet a település alvó rendszereit. Fogalmam sincs, hogy ez az egész miként működik, de az biztos, hogy egy mérföldes körön belül mindenkinek odaver, ha betartod az ütemtervet, és neked sem kell ennél többet tudni róla!

– Végül is az én szempontomból teljesen lényegtelen, mi hajtja a városodat – szögezte le közömbösen Jack –, öt napon belül úgy is eldobom a kanalat.

A marsi leprára erősen hajazó, ám azzal ellentétben gyógyíthatatlan és abszolúte halálos Corvo vírus elszabadulását egy Alekszej Corvo nevű elvetemült ínyencnek tulajdonították, aki romlott crollhúst evett a Hédón, egy fékeveszett gasztroorgián. Mindkét fertőzést gyakori ájulási hajlam és mind’ savasabbá váló vaszkuláris rendszer jellemezte. Abban is hasonlítottak, hogy saját vérük maró hatása egyik kórság betegeinek sem ártott, ám a végstádiumban bármikor elveszthették néhány végtagjukat. Jack nemrég észlelte magán a jellegzetes tünetegyüttest, és bár eleinte reménykedett, hogy csak a jóval veszélytelenebb marsi leprát kapta el, az őt vizsgáló orvos köntörfalazás nélkül közölte, hogy corvós lett.

– Én is tudom, hogy nemsokára szétrobbansz, mint érett paradicsom a légüres térben – közölte Sudder. – Éppen ezért javaslom, hogy használd fel a fiad boldogulására a végzetedet! Gondoskodom róla, hogy utóbb feltétlenül megtudja, kinek köszönheti a felemelkedését.

– Az remek lesz – bólogatott Jack. – Nyilván sejtelme sincs arról, hogy egy négycsillagos tábornok lányának meg egy kiugrott tengerészgyalogos őrnagynak a törvénytelen porontya. Azt viszont nem igazán értem, hogy találtál rám. Amikor rájöttem, hogy Elvira Coventryt bakfiskorában egy grindell főrend feleségéül ígérték, eljátszottam a halálomat.

A praetorianus enyhe lekicsinyléssel nézett rá.

 – Tudom, hátrahagytál egy kiégett gravóban egy tiéddel megegyező testalkatú, elszenesedett hullát, amit egy génhacker felütött a DNS-eddel. A tábornok és a katonai rendészet be is vette a trükköt, de a Birodalom Biztonsági Hivatalt nem olyan könnyű átverni. Gyorsan rájöttek, hogy változtattál az eredeti külsődön, és Sheldon Forrest álnéven itt bujkálsz a Zendayán.

– Átkozott BBH-sok – csóválta meg a fejét Jack –, mindent kiszagolnak!

– Tájékoztatták Holloway főigazgatót a helyzetről, ő azonban megtiltotta a felelősségre vonásodat, és a Coventryknek sem hagyta elvetetni a fiadat. Természetesen nem merő szívjóságból tette, csupán áthelyezett az AHS kontingensbe.

Az őrnagy felvonta a szemöldökét.

– Az meg mi a rossznyavalya?

– Az AHS az aktív, ha szükséges rövidítése – közölte Sudder. – Nem hivatalosan így jelölik meg a tudtukon kívül alvó ügynöknek tekintett renegátokat. Az ilyen státuszba került személynek rutinszerűen bevésnek egy védelmi protokollt, ami a megfelelő kódszó kimondása után, kudarccal végződő küldetés vagy fogságba esés esetén automatikusan törli a teljes emlékezetét. Megjegyzem, már elhangzott ez a kifejezés.

– Csúcs – mondta csekély lelkesedéssel Jack. – Már csak egyvalami fúrja az oldalamat. Miért pont nekem kell megölnöm a Bestiákat, amikor számodra ez semmiféle megerőltetést sem jelentene?

– Ha őfelsége III. von Anstetten császár nyíltan a Zendaya belügyeibe avatkozna, azzal elismerné a közvélemény előtt Nagy Arturust politikai tényezőként. Ez megengedhetetlen, ugyanúgy, ahogy az is, hogy egy aktív státuszú praetorianust az esethez kapcsoljanak. A legjobb választás egy magadfajta, úgymond fekete ló, akinek még a létezéséről sem tudnak.

– Értem, de téged már az is az akcióhoz köt, hogy megjelentél a portámon.

A százados legyintett.

– Óh, én igazából nem vagyok itt. Amit látsz, az csak egy élethű emanáció, titkos császári technológia, a testőrökön kívül senki sem használhatja. Képtelenség bemérni vagy dekódolni, és nem hagy semmilyen nyomot.

Jack megdörzsölgette a halántékát.

– Értem, de ha nem vagy valós, hogy hoztál nekem ajándékokat?

A százados rákacsintott.

– Materializálós ikontechnika, az Űrkastélyban belém kódolták az információt, itt meg csak kicsomagolom.

A praetorianus mellkasán fénylő hasadék keletkezett, mintha átjárót nyitottak volna rajta más dimenzióbeli istenek, és a ragyogó nyílásban tárgyak tűntek fel. Sudder először a tetováló botot konfigurálta, majd a mesterlövészpuskát is megjelenítette. A formatervezett Dragunov–2K meglehetősen tekintélyes darab volt, de Sudder megnyomott a tusán egy gombot, amitől apró, derékszíjra akasztható hengerré változott.

– Jól van – sóhajtotta Jack –, végül is tehetek egy próbát.

Ennél a pontnál fellebbent az elméjéről az emlékezés fátyla, és az idegrendszere másfajta üzemmódra váltott. Egy tükör előtt állt, arca helyén homály gomolygott, a mellette megjelenő Sudder vonásai ellenben tökéletesen látszottak. A két tükörkép összeolvadt, és egy vadidegen, bajszos, harci tetoválásokkal borított fickó képmásává változott.

– Mindenkit megölök, – közölte zordan a titokzatos alak, aztán Jackre mutatott. – Téged is feláldozlak!

A mozdulat átformálta az őrnagy körül a valóságot. Új dimenzióban találta magát, egy végtelen alakulótér felett, amelyen kifejezéstelen arcú praetorianusok sorakoztak. A magasból sötét árny vetült III. von Anstetten elit katonáira. Az őrnagy hirtelen az egyik lent álló harcos testébe zuhant, és riadtan érzékelte, hogy az égen terjengő feketeség mohón felé lódul…

Jack üvöltve tért magához.

Iszonyatos fájdalom marcangolta az idegeit, és úgy émelygett, mintha nyomáskiegyenlítés nélkül keresztülzuhant volna egy gravitációs kúton. Valójában az illegális kasztrálás színhelyévé vált, elhagyatott raktár padlóján feküdt, karnyújtásnyira a vérmaszatos műtőasztaltól. Miller még mindig kábultan hevert rajta, amiből saját eszméletlenségének viszonylagos rövidségére következtetett, bár gyanította, hogy a bérelt gravóról így is lemondhat. Azzal próbált vigasztalódni, hogy még akkor sincs veszve semmi. Elég, ha kiráncigálja a tizedest valamelyik közeli sikátorba, aztán kereket old, és a tisztes fiatal, életerős szervezetére bízza a továbbiakat.

Feltápászkodott, és átnyalábolta Millert a hóna alatt.

Ekkor megnyikordult az ajtó, és egy ötfős járőrosztag sétált be a raktárba.

 

 

3.

 

 

A hívatlan látogatók gyorstalpaló harckiképzésen átesett városi rendfenntartóknak tűntek. A helyi adminisztráció átgondolatlan reformjainak köszönhetően csak azok a cégek kaphattak adókedvezményeket, amelyek havi járadékban részesülő rokkantakat alkalmaztak. Jack gyanította, hogy a jövevények is ilyesfajta alsókategóriás kisegítő implantokkal teletűzdelt közmunkások lehetnek. Fénykorában a hozzájuk hasonló fogyatékosokat pillanatok alatt elintézte, ám az óta jócskán eljárt az idő felette.

– Ne mozduljon! – bömbölte a csapat élén álló, őrmesteri csillagot viselő vörös hajú japán, akit a névtáblája szerint Macumoto Muszasinak hívtak.

Jack a karjában Millerrel megmerevedett.

– Azonosítsa magát! – követelte az altiszt.

Az őrnagy némán farkasszemet nézett vele.

– Mi van? – érdeklődött a leszázalékolt szamuráj. – Elvitte a cica a nyelvét?

Jack értékelte a poént, de annyira azért nem, hogy életben hagyja az ázsiait. Intett a fejével, hogy jöjjön kicsit közelebb, aztán amikor megtette, beleharapott az alsóajkába, és savas-véres nyálegyveleget köpött a képébe. A döbbent őrmester artikulálatlanul felüvöltött, aztán elvágódott, miközben a vonásai sisteregve elpárologtak.

Jack ezzel elintézettnek tekintette a górét, és a többi kriplire fordította a figyelmét. A leggyorsabb utat választotta az elintézésükre, kirántotta a kábult Miller oldalán lógó fegyvertokból annak Glock–79-esét, és tüzet nyitott a csökött csapatra. Olyan simán leszedte őket, hogy már-már kellemetlenül érezte magát miatta. Ekkor a Kasztrált minden előzetes bejelentés nélkül felült a műtőasztalon, és rendkívül sportszerűtlenül kirúgta a kezéből a dezintegrátort.

Ez nagyon nem volt szép tőle, különösen annak fényében, hogy folytatásként egy remekbeszabott horogütést is bevitt az állára. Jack megtántorodott, és keresztülzuhant a halott őrmesteren. A szőke tizedes leugrott a műtőasztalról, felkapta a szolgálati fegyverét, és adrenalintól fűtve vaktában lövöldözni kezdett.

Jack roppant dühítőnek találta, hogy a Kasztrált éppen jelenlegi állapotában találta meg a férfiasságát. Előránthatta volna a saját H&K-ját, hogy válaszoljon neki, de nem akarta se kilőni, se megsebesíteni, miután annyit bajlódott vele. Jobb híján menekülőre fogta, ám az izgága tisztes levakarhatatlanul a nyomába eredt.

Ilyen nincs! – gondolta ingerülten, miközben recsegő ízületekkel az irháját mentette.

A szőke gazember pofátlanul visszaélt a helyzettel, mintha megérezte volna, hogy nem kell tartania semmiféle retorziótól. Jack jobb híján némi gyorsítóval próbált előnyt szerezni. A teljesítményfokozók alkalmazását már ötven felett is erősen tiltották, ő meg lassan a hatvanat karcolta, ám végstádiumú corvósként amúgy sem számíthatott hosszú, boldog öregkorra. Viszont már csak avítt emlékekből rémlett neki, milyen az, amikor beüt egy ilyen koktél, úgyhogy nem igazán készült fel lelkileg a kései viszontlátásra.

Az agya először csak zsibongott, mint egy meghackelt szerverfarm, aztán olyan érzése támadt, mintha elkezdte volna felcsévélni az idegrendszerét egy koponyája hátsó falán keletkező feketelyuk. Szeme előtt színek és fények vibráltak, csontjai fémesekké váltak vére cseppfolyós nitrogénné fagyott. Ekkorra azonban kétségtelenül olyan tempóra kapcsolt, amellyel egy begőzölt shined sem vehette volna fel a versenyt. Nagyon gyorsan hátrahagyta az utána pufogtató Millert, viszont alig bírt leállni. Végső megoldásként az egyik húgyszagú sikátorban nekirohant egy lepusztult lakókonténernek, mielőtt a túlterheléstől hátsófali infarktust kapott volna. Nyomban alacsony szociális helyzetben lévő alakok tucatjai rebbentek szét a szélrózsa minden irányában, nem kívánván megtapasztalni, ki az, aki a saját porhüvelyével kongatja a házukat.

Jack a kiürült építmény elülső falának támaszkodva fenékre ült, és listázni kezdte a testében keletkezett károkat. Egy-két ínszalagja szakadásig megnyúlt, csontja azonban nem tört, és pár elrepedt kapilláristól eltekintve az érrendszere is egyben maradt. Kezeslábasának egyik oldalzsebéből előhúzott egy Burla–669-es regeneráló csomagot, megérintette a nyitócsíkot, és a kézfejéhez érintette a forró párát lehelő tasak mélyéből elősikló, kisujjköröm nagyságú gyógyászati chipet. A belsejében lapuló nanobionok apró, láthatatlan termeszekként szétrajzottak a vérében, és elkezdték befoltozni a sérüléseit.

Nem fűzött túlzott illúziókat a hatékonyságukhoz, mivel vagy húsz éve nyúlta le őket a tengerészgyalogság gyengélkedőjéről. Igaz, savállóak voltak, a rossz nyelvek szerint azonban olykor komplett életfunkciókat is tönkrevágtak. Alkalmazásuk nagyjából akkora merészséget igényelt, mint az úgynevezett yoross–rulett, amihez olyan mikrohullámmal működő forgótáras pisztolyt használtak, amelyből csak egy egységnyi elektromágneses töltés hiányzott.

Jack ennek dacára üdvözült mosollyal heverészett a konténer aljában, és türelmesen várta, hogy rendbe hozzák a kis gézengúzok. A biztonság kedvéért némi savközömbösítőt is befújt magának, amikor rendszerkritikusnak szánt gerilla reklám lobbant az éjszakai égen. Egy zöld kimonós, kopasz férfi próbálta szabadságjogainak teljes feladására bírni a lakosság azon tagjait, akik valami okból az önrendelkezés és a végső alávetettség között hezitálnának. Szavait gigászi felirat tolmácsolta a szájról olvasásban járatlanoknak.

 

Jelentkezzen ön is császári biorobotnak! Nem fog többé semmit sem birtokolni, mégis boldog lesz. Felesleges aggódnia a holnapért, régi élete emlékeit a hűség implant örökre kitörli. Keresse az Űrkastély HR-osztályát, az első kétmillió jelentkező ingyen beültetést kap!

 

Az égi szamizdat készítői vélhetőleg úgy hitték, a népét boldog tudatlanságban tartani igyekvő III. von Anstetten teljes mértékben lenézi alattvalóit. Jack sem rajongott különösebben a császárért, mégsem őt hibáztatta a helyi adminisztráció olykor szélsőségekbe hajló idiotizmusáért.

Egy távoli irányító központból álhíroszlató rakéták röppentek fel, hogy eltűntessék a vérlázító tartalmú holokiáltványt. Az égi küldemények ráérős lassúsága világosan tanúsította a Zendaya rebellisségét. Ott már tényleg polónium van a palacsintában, ahol ilyen hanyag nemtörődömséggel kezelik a felségsértést.

– És ne feledd – jelent meg előtte váratlanul Sudder számonkérő alakja –, négy-öt órával a Bestiák indulása előtt el kell érned a megadott koordinátákat!

– Jól van már! – morogta ingerülten Jack, mintha a praetorianus csakugyan fölé tornyosult volna. – Mindjárt összeszedem magam, és kerítek valami járművet!

Végül nehézkesen feltápászkodott, és enyhe bicegéssel nekivágott a sötétségnek.

 

 

4.

 

 

Jack nem győzte dicsérni magát előrelátásáért, amiért nemrég egy betépett szövitől lenyúlt egy fülbe illeszthető kommunikációs implantot, és feltörette egy helyi hackerrel a biztonsági kódjait. A kütyü pillanatok alatt ráállt a hatósági adatforgalmazásra, amelyből világossá vált, hogy Miller riadóztatta a szövetségi rendőrséget. A tisztes ugyan nem sokat látott belőle, de az öltözékét szabatosan leírta, és a korát is egész jól megsaccolta. Utána persze észbe kaphatott, mert arról már nem regélt, hogy a találkozásukat követően búcsút inthetett a szaporítószerveinek.

A szövik nyomban riadóztatták a környékbeli űrrepülőtereket és gravokölcsönző-állomásokat, majd az utcára vezényelték az összes mozdítható emberüket és kereső drónjukat. Jack sompolygásra kényszerült a környékbeli sikátorok mélyén, mert egy ruhacserére már végképp nem futotta az idejéből. Emellett még azon is főhetett a feje, honnan szerez valami közlekedési eszközt. Jobb alternatíva híján úgy döntött, hogy a Bestiákhoz hasonlóan ő is shinedháton vág neki a Nurvaknak. A tenyészfarmok többsége a sivatag pereménél húzódott, ezért arrafelé vette az irányt, azzal a szent elhatározással, hogy lop magának egy bogarat.

A találomra kiszemelt rovarültetvényt huszadrangú védőmező kerítette el a külvilágtól. Jack rendelkezett egy hasonló technológiai színvonalon álló pajzstörővel, amit rövid keresgélés után megtalált a kezeslábasa egyik zsebében. Az ódivatú ketyere rákapcsolódott a pajzsgenerátorra, és átkelési pontot nyitott a farm erőterén.

Az őrnagy fürgén besurrant, és körbejárt a bent található kör alakú fémkarámok között.

A hatalmas termetű hímek és a csupán nüánsznyival kisebb nőstények dühödt sziszegéssel fogadták. Jack jól tudta, hogy az első telepesek ezekkel az ormótlan fenevadakkal hódították meg a bolygót, miután az ideérkezésükkor elvesztették a teljes járműkészletüket. Mostanra a bogárszörnyek szerepe jelentéktelenné vált az ellátási láncokban, de a sivatagi körutakra induló turisták még mindig lelkesen zötykölődtek kitinpáncélos hátukon, miközben az alapító atyák bőrébe képzelték magukat.

Jack kiszemelt egy szimpatikusnak tűnő nőstényt, amely viszonylag barátságosan lóbálta felé a csápjait, és felkapott egyet a karámok környékén heverő befogó készségek közül. A szerszám a bekapcsolásakor infrahangot bocsájtott ki, és a legvadabb egyedeket is lenyugtatta valamelyest. Amikor kinyitotta az egyik istálló ajtaját, és belépett, folyosó nyílt előtte a shinedek között. Az oldalfalakon néhány bioelektronikus nyereg lógott, de korai lett volna még bármelyiket is feltenni a kiszemeltjére. Jack óvatosan megközelítette, hogy a fején meredező természetes membránra hajítsa a befogó végén leffegő szinaptikus hurkot.

– Pi-pipi – gügyögte bátorítóan, bár jól tudta ő maga is, hogy totál őrültség egy bogarat csirkeként becézgetni –, pi-pipi…

Már éppen mozgásba lendült volna, amikor csípést érzett az oldala tájékán. Szívesen odakapott volna, ám a következő pillanatban kemény, hengeres tárgy nyomódott a gerincének, ami jelentősen háttérbe szorított egy ilyen apró, már-már jelentéktelennek is tekinthető kellemetlenséget.

– Mi a terved, jó barát? – érdeklődött egy rekedtes hang. – Úgy gondoltad, beszambázol ide, és meglovasítasz egy bogárkát?

– Hát, ja – ismerte el egykedvűen az őrnagy, miután tapintásra úgy tippelte, hogy a császári testőrök kedvenc játékszere, egy Cataclysm-Max szorul a veséjének. – Az ilyen tenyésztőtelepeken nem szoktak éjjeliőrt alkalmazni.

– Az már szent igaz – értett egyet az érdes orgánum tulajdonosa –, csakhogy ez a farm az enyém, és én szeretek vigyázni a dolgaimra. Már aktív testőrkoromban arról ábrándoztam, hogy ha netán visszavonulok, lesz egy ültetvényem valami félreeső planétán, ahová nem törhet be mindenféle űrhobó. Fordulj csak meg, hogy a szemedbe nézhessek, mielőtt kiloccsantom az agyadat, te melankólia!

Jack fásultan engedelmeskedett az utasításnak. Ősz szakállú, görnyedt tartású, torzonborz fickó bámult rá, akinek loboncos hajzuhataga alól döbbenetesen kék szempár villant elő.  A bogártenyésztő bosszúsan felhorkant, aztán leeresztette a rászegezett fegyvert.

– Beller Persons százados! – kiáltotta érezhető megdöbbenéssel. – Te meg hogy kerülsz ide?

Jack legalább olyan értetlenül nézett, mint beszélgetőpartnere.

– Ki az a Beller Persons százados? – kérdezte idegesen.

– Hát, te – győzködte az aggastyán, miközben szabad jobb kezét kényszeresen jobbra-balra lengette. – Ne legyen Harry Finkelstein a nevem, ha nem voltunk vértestvérek valaha a császári testőrségben!

Jacknek kissé nehezére esett elhinnie, hogy valakit ilyen névvel felvettek a praetorianusokhoz. Egy Finkelsteint jobban el tudott volna képzelni könyvelőként vagy irodavezetőként. A bal kezébe simuló Cataclysm-Max viszont egyértelműen az egyre látványosabban tikkelő vénséget igazolta.

Jack nem csodálkozott azon, hogy a furcsán viselkedő öregúr nyugállományba került. Alapból nem dívott az ilyesmi a testőrségnél, ám ha kivételes trauma ért közülük valakit, egyes ritka esetekben felmenthették az életre szóló szolgálat alól. Viszont ha már a zavarodott aggastyán összetévesztette a vértestvérével, érdemesnek látszott visszaélni a helyzettel.

– Persze, tesa, én vagyok az, Persons – tett egy gyors, száznyolcvan fokos fordulatot az interakciójukban. – Iszonyú szükségem lenne egy shinedre egy titkos küldetéshez, amiről most nem beszélhetek. Azért akartam csak bogarat lopni, hogy ne maradjon hivatalos nyoma, de neked szívesen fizetek, ha az üzlet köztünk marad.

Finkelstein felvonta dúsan burjánzó szemöldökét, és mintha megtetszett volna neki a gesztus, attól kezdve egy darabig gépiesen ismételgette.

– Viccelsz? Te akár ingyen is kaphatsz tőlem állatot az együtt töltött évek miatt. Emlékszel még a bevetésekre a Sandérián?

– Még szép – hazudta Jack –, most is itt vannak előttem!

– Harc előtt, mindig játszottál az alveanuszodon – merengett könnyfátyolos szemmel az öreg. – Azóta is magammal hordom, nem fújsz rajta valami vérpezsdítő melódiát?

– Köszönöm nem – hárította el Jack a lehetőséget, miután fogalma sem volt arról, mi fán terem az alveanusz. – Túl rég tartottam a számhoz, kijöttem a gyakorlatból.

– A szádhoz? – hüledezett a vénség, és mélyen a szemébe nézett. – De hiszen mindig a hátsóddal szólaltattad meg!

Hogy rohadna meg, aki kitalálta a seggharmonikát! – gondolta dühösen Jack

– Erre most nincs időm! – vágta oda Finkelsteinnek. – Minden perc számít!

– És mi lehet vajon a jó öreg Mary-Lou-val?– sóhajtotta az ex-testőr, mintha meg se halotta volna a szavait.

– Egy kicsit még most is szerelmes vagyok belé – improvizált Jack. – Haladhatnánk végre?

– Te szerelmes voltál a kedvenc csapatszállítónkba? – értetlenkedett Finkelstein.

Jack rájött, hogy sokkal egyszerűbb lett volna megölni a vén sarlatánt, mint szóba elegyedni vele.

– Már persze nem szó szerint – hebegte verítékező homlokkal –, de érzelmileg mindig is kötődtem ahhoz a dereglyéhez. Most már viszont tényleg indulnom kellene, különben rajtavesztek! – tette hozzá erélyesen.

– Jól van – adta meg magát Finkelstein, és rázogatni kezdte a jobb lábfejét –, vidd, amelyik gyönyörűséget csak a kedved tartja!

Az őrnagy rádobta a hurkot a kiszemelt nőstényre, az pedig jámboran tűrte, hogy megnyergelje, és a hátára kapaszkodjon.

– Lizzy-t akarod? – Az öreg kétkedően lebiggyesztette az alsóajkát. – Jó választás, noha mostanában felborult kissé a hormonháztartása, és teljesen kiszámíthatatlanná vált a szülési ciklusa. Lehet, két hét múlva fog lárvákat potyogtatni, de az is megeshet, hogy félóra múlva.

A szinaptikus hurok közben elvégezte az összehangolást, és Jacket elárasztották a shined örömteli érzelmei; a bogár kábé úgy viháncolt gondolatban, mint egy szeretetéhes dakszli, aki végre a gazdájára talált.

– Na, és ha lebabázik, akkor mi van? – vonogatta a vállát. – Legfeljebb potyogtat párat, nagy ügy!

– Nem érted – magyarázta türelmesen az egykori testőr, miközben mindkét kezével furcsa íveket írt le a levegőben –, ha egy shined, ahogy te mondod, lebabázik, nincs az a hatalom, ami megmozdítja, míg biztonságosan mélyre nem ásta az összes ivadékát. Tudod, hány utódot hoz a világra egy kifejlett nőstény? Minimum ezret! Most képzeld el az újdonsült kismamát, ahogy egyenként begyűjt és eltemet ezer, nagyjából hüvelyknyi nagyságú porontyot! Eltart pár óráig.

– Hallod, a világ legnagyobb bulija lehet a tenyésztésük, ha ilyen szaporák!

– Egy fenét, az utódok kilencven százaléka sohasem éri el a bábállapotot, akármilyen mélyre kaparják, és csak minden kétszázadik születik nősténynek. Ha nem kezdünk a túltenyésztésükbe, már rég kihaltak volna!

– Jó – fortyant fel Jack –, engedjük el most a bogár demográfiát! Azt mondod, hanyagoljam Lizzy-t?

Finkelstein éppen válaszolt volna, amikor váratlanul járőrgépek tucatjai jelentek meg a farm felett, és bontogatni kezdték annak erőterét. Úgy tűnt, valakinek mégiscsak leesett a szövetségi rendőrségnél, hogy a szökevény esetleg shinedháton próbál kikerülni a hatóságok látóköréből.

– Adja meg magát – hallatszott egy hangszóróból –, különben tüzet nyitunk!

– Menekülj! – kiáltotta az őrnagy felé Finkelstein, és felemelte a Cataclysm-Maxet. – Majd én feltartom őket! Mindhalálig a császárért!

Jack a shined oldalába vágta a sarkát, miközben gondolatban indulásra ösztökélte jószágát. A nőstény különös, csirregő hangot hallatott, és a védőmezőn tátongó nyílás felé száguldott. Amint keresztülértek az átjárón, a szöviknek sikerült lekapcsolniuk a pajzsot. Az agg bogártenyésztő erre válaszul az éjszakai égbolt felé fordította a flintáját, és elsütötte. Az egyik gép iszonyatos dörrenéssel darabokra robbant; a nagy hatásfokú testőrfegyver sok-sok év kihagyás után is megbízhatóan működött.

Lizzy elképesztő sebességet rohant a Nurvak dűnéi között, miközben régi gazdája egyszemélyes háborút vívott a rendfenntartó erőkkel. Jack gyanította, hogy a korosodó félnótás hosszabb távon nem fog tudni kitartani a létszámfölénnyel szemben, arra viszont tökéletesen megfelelő, hogy egérutat nyerjen számára.

Picit gondolkodóba is esett azon, hogy ez a Finkelstein hajlandó érte, az állítólagos vértestvéréért, akár az életét is feláldozni. Azért a szenilitásnak is van határa. Persze megeshet, hogy valami kozmikus véletlennek köszönhetően úgy hasonlítanak egymásra egy Beller Persons nevű kivénhedt praetorianussal, mint két medveállatka, de igazából nem sok esélyt látott erre.

Lehetséges lenne, hogy ő meg Finkelstein vértestvére egyazon személyek?

Technikailag egy alapos memóriatörlés és egy rakás mélyszinten bevésett álemlék elég hozzá, hogy egy ember valaki másnak higgye magát. Egyes esetekben dupla vagy akár háromszoros emlékburkolást is használtak, ha nagyon el akarták rejteni a delikvens elől a valódi kilétét.

Ha ő csakugyan azonos Beller Persons-szal, akkor viszont Sudder nyilvánvalóan átverte. A százados emanációja bizonyára pontosan tudta, hogy ki ő, az általa kimondott AHS-kód pedig feltehetően nem csak az emléktörlő protokollt, hanem Jack Rutger fiktív személyiségét is aktiválta…

A Probatbicol! Az lehetett a hívószó…

Ha jobban belegondolt, Kevin nevének említéséig, még csak eszébe sem jutott, hogy akadhat valahol egy törvénytelen fia. Bevillant a lázálom is, amelyben először csak magát látta homályos arcvonásokkal, majd összeolvadt Sudderrel…

Meglehet, az üveglapon utolsóként megjelenő figura volt Beller Persons, az ő valódi énje.

Jack agya valósággal szétrobbant a megfeszített gondolkodástól. Végül a shined hátán zötykölődve már olyan lázasan töprengett, hogy egyszer csak elszunyókált a nagy morfondírozás közben.

 

 

5.

 

 

Iszonyatos égzengésre riadt, amitől első riadalmában csaknem lebucskázott a bogár hátáról. A Nurvak korántsem tartozott az univerzum legbiztonságosabb sivatagai közé, a homokviharok mindennaposnak számítottak, és nem kíméltek sem embert, sem gépet; egyedül a shinedek voltak képesek ellenállni az itt dühöngő természeti erőknek. Lizzy megtorpant, a homokra kuporodott, és a saját testéből egyfajta természetes védőkupolát képezett. Jack leugrott a nyergéből, bekúszott az óriásrovar hasi része alatt keletkezett horpadásba, és várta, hogy véget érjen az ítéletidő.

A dűnék között püspöklila elektromos kisülések csapkodtak, iszonyatos szélrohamok süvítettek, és valami jégesőszerű, borotvaéles miazma is záporozni kezdett. A hegyes szilánkok nagy valószínűséggel szétszabdalták volna, a fölé tornyosuló nőstényen azonban karcolást sem ejtettek.  Az égi háború egyfelől bosszantotta, mert feltartotta, másfelől viszont kapóra jött, mert a hatóságokat egészen biztosan meghátrálásra késztette.

Ismét akadt némi fölös ideje a kilétén töprengeni.

Arra jutott, ha ő tényleg Beller Persons, valószínűleg azért szemelte ki pont Finkelstein tanyáját a betörésre, mert a tudatalattija tisztában volt vele, hogy a farmot az egykori vértestvére üzemelteti. Ezt követően puszta kíváncsiságból megpróbálta felidézni az Elvira Coventryvel eltöltött romantikus időszakot, de az elméje csupán egy közhelyekkel dobálódzó, feltűnően kék szemű, sápadt nőalakot manifesztált.

Úgy tűnt, a bevésők nem fordítottak túl nagy figyelmet a végzet asszonyának karakterére. Ugyanígy járt Jack Rutger többi emlékével is; haloványak voltak, mint kezdő űrhajós a vákuumvécén. Vélhetően semmiféle komolyabb háttér vagy valós élmény nem állt mögöttük, ami masszívan alátámasztotta azt a feltételezést, hogy a renegát IMC őrnagy csak egy fiktív alak, akivel felülírták a valódi énjét.

Ekkor előugrott az elméjéből Sudder, és feddően rászólt, hogy szedje már össze magát, mielőtt lekésné a romvárossal való találkozást.

Hogy fordulnál fel! – gondolta Jack, de azért életre keltette a tájolót, amit a csuklójához simuló régimódi, titániumötvözetből készült karóra rejtett.

Az ósdi szerkezetet egy grafén fogsorú piaci kofától vette, aki váltig esküdözött, hogy egykor az első telepesek egyike viselte. Ezzel kapcsolatban akadtak kételyei, mégis hitt a berendezés adta eredménynek, amelynek alapján a Sudder által megadott koordinátáktól nagyjából kétórányi útra lehetett. Úgy vélte, kis szerencsével bőven marad ideje a Bestiák elé vágni, ha abbamarad az égszakadás.

A fentiek, mintha meghallgatták volna kimondatlan óhaját, varázsütésre véget vetettek a légköri elemek civakodásának, és a Nurvakra vihar utáni csend telepedett. Jack elővonszolta magát Lizzy hasa alól, csinált néhány guggolást és karhajlítást a vérkeringése felpezsdítésére, aztán nekikészülődött, hogy visszamásszon a bogár hátára. Ekkor pukkanó zaj hallatszott, és valami felé repült a levegőben. Önkéntelenül, reflexből elkapta. Amikor kinyitotta az ujjait, rémülten rácsodálkozott a tenyerén vonagló apró, nyálkától csöpögő pajorféleségre.

Ó, ne már! – nyögött fel gondolatban, amikor ráébredt, hogy egy újszülött shined bébi hánykolódik a kezében.

A következő pillanatban ismét pukkanás hallatszott, majd megint, és folyamatosan jöttek az újabbak, egyre sűrűsödő ütemben.

Jack kitágult szemmel a Lizzy hátán láncreakciószerű gyorsasággal megnyíló üregekre bámult. A kicsinyek nyáktól borított pezsgősdugókként fröcsköltek szerteszét egy meglehetősen kiterjedt területen, miközben békésen ácsorgó anyjuk leginkább egy víz helyett lárvákat köpködő, organikus szökőkútra emlékeztetett.

 – Azta – mondta mélán Jack vagy akárki érezve a szinaptikus kapcsolaton keresztül, hogy hátasa máris csak a szülői teendőkre hajlandó koncentrálni.

Legyintett egyet, aztán bosszúsan levette a bogárról az immár hasznavehetetlenné vált elmehámot, és a homokba dobta. Fejcsóválva baktatni kezdett a dűnék között a romváros vélt irányába, miközben arról motyogott, hogy miért pont ilyenkor kell ennek a dögnek gondoskodnia a fajfenntartásról.

Az első egy óra gyorsan eltelt, és sikerült viszonylag nagy távolságot megtennie, ám egyszer csak begörcsölt a vádlija, méghozzá olyan intenzíven, mintha átszúrtak volna néhány tűt a létfontosságú idegpályáin. Fájdalmas kiáltással összerogyott, és a lábát simogatva megállapította, hogy utál öregnek lenni.

Vádli masszírozás közben felötlött benne, hogy talán meg se kottyanna számára legyőzni a kelepcéig hátralévő távolságot, ha felébreszthetné valahogy a lelke mélyén rejtőző praetorianust. Megfogadta, hogy ezentúl a Finkelstein által emlegetett keresztnéven fogja szólítani önmagát. Néhány ezer próbálkozást mindenképpen megér, hátha stimulálhatja vele az igazi énjét.

– Talpra, Beller! – mondta fennhangon. – Nem fájlalhatod örökké a csülkeidet!

Hopp, mintha máris mocorogna valami odabent!

Lelkesen, már-már dinamikusan felegyenesedett, majd néhány lépés megtétele után maga elé rókázott egy sistergő savtócsát.

A rohadás esne az egészbe!

Úgy tűnt, a dolog egyelőre nem vált be, de kár lenne az első kudarc után feladni.

– Tovább, Beller! – biztatta magát konokul, aztán összeszorított szájjal folytatta az utat az érkezési ponthoz.

A percek csigalassúsággal teltek, ám szerencsére nem hagyták újra cserben az izmai. Még az időhatáron belül odaért, ahová kellett, bár úgy érezte, még egy lépés, és szétesik, mint egy rosszul összetákolt gépezet. Tikkadtan a derékszíjáról lógó kulacsért nyúlt, és az utolsó cseppig kiitta a tartalmát. Körülötte sívó pusztaság terült el, nyoma sem látszott semmiféle ősi romvárosnak.

Lehet, hogy egy orbitális átverés áldozatává vált?

Ez nem tűnt túl valószerűnek. Térdre ereszkedett, és leakasztotta a derékszíján függő szürke hengert. Megnyomta rajta az aktivizáló gombot, mire a Dragunov–2K teljes életnagyságában megjelent előtte a homokban.

Jack érzékien végigsimított rajta, aztán felemelte, és a vállához szorította.

Ahogy a zöldes fénnyel feléledő optikán keresztül a sivatagnak arra a pontjára szegezte a fegyvert, amerről a Bestiák érkezését várta, halvány remegéseket érzékelt. Valamiféle változások kezdődtek el a mélyben. Az alulról érkező rezonanciák egyre hevesebbé váltak, és erősödő morajlás kísérte őket. A homok egyszer csak köröskörül örvénylésbe fogott, és különös építmények konzoljai törtek elő a felszíne alól.

Jack nem tudta megőrizni az egyensúlyát, és hasra zuhant, miközben egy alatta felbukkanó négyszögletes platform tetején a magasba emelkedett. Körülötte masszív tartóelemek és bizarr objektumok nőttek ki a semmiből, hogy egy misztikus építményrendszer helyenként foghíjas egyvelegévé olvadjanak össze. Piramisok és oszlopok szökkentek a magasba, ő pedig egy lépcsősorral szegélyezett, akkád jellegű zikkurat tején találta magát. A rejtett város struktúrájában a Föld számos ősi népének stílusjegyeit vélte felfedezni, noha nem igazán értette, miként lehetne bármiféle összekötő kapocs ezek között az egymástól gyakran időben és térben is távol eső, rég letűnt kultúrák között. Jack ámultan szemlélte az elé táruló látványt, aztán megérezte, hogy újabb roham közeledik. Megszokásból az inhalátoráért kapott, de elsötétült előtte a világ, mielőtt befejezhette volna a mozdulatot.

 

 

6.

 

 

Az eszméletlenség dagálya ez alkalommal egy fényes és csillogó helyre röpítette, minden jel szerint egy csupa pompa és cicoma díszterembe. A falakat sugárkezelt aranylemezek borították, a vagyont érő, molekulárisan stabilizált neoklasszicista berendezési elemek valódi fából készültek. Kézzel szőtt perzsaszőnyegek nyelték el a léptei zaját, ahogy egy ólomkristály állótükörhöz sétált. A makulátlan üveglapról magas, bajszos, harci tetoválásokkal borított arcú testőr nézett vissza rá.

– Beller százados! – hallott meg egy jeges hangot a háta mögül.

Elfordult a tükörtől, és legnagyobb döbbenetére egyenesen magával III. von Anstettennel nézett farkasszemet. A lakott világok jelentős többségének uralkodója, magas, hátborzongató külsejű férfi volt, akinek egész habitusából tapintható fenyegetés áradt. Beller lesütötte a szemét a jelenlétében, miközben olyan érzése támadt, mintha maga a középkori festményeken előszeretettel kaszát markoló, csuklyás alakként ábrázolt Halál sétált volna be a szobába. Ezt a benyomását csak még tovább erősítette az a tény, hogy megesküdött volna rá, a császár nem az ajtón keresztül érkezett a helyiségbe!

– Üdvözlöm, fenség! – köszöntötte tisztelettudóan.

– Legyen üdvözölve, százados! – mondta csikorgó hangon a galaxis ura. – Utoljára látjuk egymást, és csak néhány percem van megköszönni a segítségét. Késve jött az információ a Bestiák négy nap múlva várható puccskísérletéről, alig maradt pár órám egy hatékony ellenlépés kidolgozására, és még így is kapkodnunk kell, ha időben el akarjuk juttatni önt a Zendayára.

– Örömmel áldozom fel magam a szolgálatában, fenséges úr! – sandított fel a testőr.

III. von Anstetten töprengő arcot vágott.

– Ritkán teszek ilyet, de kivételesen megosztok magával néhány kényes információt, mivel vélhetőleg úgy is a halál kapujában áll majd, mire visszaemlékszik erre a beszélgetésre. A csapdaváros valójában egy vérmágiával működő, titkos áldozati szentély, lényegében egy pokoli sík egy rejtett darabja. Ön az árulók likvidálásával egy okkult szertartást hajt végre, nevezzük az egyszerűség kedvéért fekete misének, amellyel bizonyos idő múlva elképesztő energiákat csatornázhatok be. E misztikus művelet csupán százévenként egyszer, a Sárkány-konstelláció megjelenésekor végezhető el, ám a sikeréhez egy mártírra is szükség van, aki hajlandó önként az életét adni értem. Az ön áldozata ugyanolyan létfontosságú, mint a négy kapunyitóé, a halála nélkül az egész eljárás fabatkát sem érne.

Beller összecsapta a bakancsa sarkát.

– Hallottam és megértettem, császárom, köszönöm irányomban tanúsított, megtisztelő bizalmát!

III. von Anstetten biccentett, aztán suhogó palásttal távozott; ezúttal az ajtón át.

Bellerre egyfajta csendes béke telepedett, bár jól tudta, mi vár rá. Beültetéseit kiütik, ujjlenyomatait leégetik, személyiségét felülírják. Néhány sejtblokkolóval a testét is az új énjéhez öregítik, Bajuszát és harci tetoválásait eltűntetik, egyéb arcátalakításra viszont már nem marad idő. Kész szerencse, hogy az általa megszemélyesített alak álnéven élt a Zendayán, és nyilvános helyeken mindig csuklya mögé rejtette a vonásait. Ha ő is kámzsában közlekedik odalent, simán összetéveszthetik vele.

Az akció során mindenképp meghal, ezt elintézik a csapdaváros gyilokjai, vagy az ereibe fecskendezett nagy dózisú C-vírus. A hatóságok az eltorzult hulláját legfeljebb csak egy DNS vizsgálattal azonosíthatják, ám Jack Rutger genomjával meghackelt maradványai mindenképp megtévesztik őket a végeredményt illetően. A BBH pont azért választotta fedőszemélyiségének a bukott őrnagyot, mert évtizedek óta nyomát vesztették a fickónak. Meglehet, a szökevény csak lecserélte a Sheldon Forrest alteregót egy másik kitalált karakterre, de hihetőbbnek tűnt, hogy valaki szép csendben elintézte.

A terem előtt fehérköpenyes emlék–bevésők vártak rá, amikor kilépett az ajtón. Vezetőjüket, egy teljesen kopasz, zömök figurát, a névtáblája szerint Horatius Vandannak hívták.

– Mondom az ütemtervet – hunyorgott rá biztatóan az egzotikus nevű alak, miközben veszettül szaporázta lépteit a sakktáblamintás padlón. – Legközelebb már a Zendayán ébred Jack Rutger bőrében, és nem sokkal ezután leadnak az ön számára előre beállított holo csatornán egy régi gyöngyszemet, amelyben elhangzik néhány kulcsmondat…

– Tudom – vágott közbe Beller – Üdvözöllek, idegen, Cadick vagyok, ha valami nem sikerült, akkor most magamhoz beszélek, neked meg egy alufólia sisak van a fejeden. Bármi legyen is a neved, készülj fel a nagy meglepetésre: te nem te vagy, te én vagy!

– Úgy van. A hívószavak hatására bekapcsol a tudatában a Sudder-applikáció, és megkapja tőle a küldetését. Ezután megtalálja az otthonának kinevezett lakókonténerben a felszerelését, amit úgy él meg, mintha az emanáció adná át egy titkos metódus keretében. Erre majd kitalálok egy jó kis effektet meg valami tudományos halandzsát, mondjuk ikontechnológiát.

– Tiszta – bólogatott a testőr meg sem próbálva megjegyezni az útvonalukat a nagy sietségben.

– Jó. A Sudder alkalmazás végigkíséri az egész bevetésen, hogy addig is inspirálja, míg visszatér az igazi énje.

– És az hogyan történik meg?

– Több lépcsőben – közölte a tömzsi memóriahuszár. – Először egy lidércnyomás feleleveníti, hogy maga igazából praetorianus. Valószínűleg némi falánk sötétséget is érzékelni fog közben, mintegy utalásként arra, hogy a beavatkozásunk átmenetileg felemésztette az igazi személyiségét. Azután idővel visszatér majd ez a beszélgetés is, és a helyükre ugranak a dolgok. Lesz persze némi átfedés a valós és a hamis emlékei között, de az elmúlik. Ellenben akad egy tényező, ami komolyabb gondot okozhat. A Zendayán tevékenykedik bogártenyésztőként egy visszavonult surranótársa, az öreg és flúgos Harry Finkelstein, aki felismerheti, ha összefutnak. Sajnos a szolgálatban szerzett elévülhetetlen érdemei miatt nem ölethettük csak úgy meg, pedig az leegyszerűsítette volna a helyzetet… De szerintem nem kell túlizgulni a dolgot, minimális az esélye a találkozásuknak.

Beller felvonta a szemöldökét, miközben az egyik folyosó végén beviharzottak egy nyomasztóan fekete ajtón, amelyen hófehér 101-es szám virított. A mögötte rejtőző helyiség központi részén egy fogorvosi székre emlékeztető szerkezet tornyosult, körülötte fémasztalok sorakoztak egy rakás borotvaélesen csillogó műszerrel.

Beller katonás léptekkel az ülőalkalmatossághoz sietett, és beleereszkedett.

– Helyes – emelt fel Vandan az egyik tálcáról egy lézerszikét, miközben technikusai páciense leszíjazásával bíbelődtek –, akkor vágjunk is bele…

A praetorianus verítékben úszó homlokkal tért magához a leshelyéül kijelölt zikkurat tetején, miközben ellenállhatatlan vizelési inger tört rá. Fintorogva felegyenesedett, aztán az építmény széléhez botorkált, és elégedett szuszogással kieresztette hólyagja terhét. Eközben szemet szúrt neki, hogy a város további változásokon esett át, míg ő mentális ébredése utolsó grádicsára hágott.

A falakon vörösen izzó szimbólumok jelentek meg, különféle okkult ábrák, kígyók, háromszögek, szemek, kosfejek, fordított keresztek, miegyebek. Ő maga egy vörösen izzó pentagramma közepén ácsorgott, miközben kiürítette a nehézvizet. Megdermedt, míg feldolgozta az új helyzetet, azután harsány kiáltással hátraugrott a zikkurat széléről, mert úgy tűnt neki, mintha az építményt körülölelő sötétség éhesen felé nyújtózna. Talán csak megtréfálta a képzelete, mégis úgy érezte, valami megfoghatatlanul idegen jelenlét kúszik a bőre alá.

Beller nem félt semmitől, nem olyan családból származott, de azért határozottan baljós előérzete támadt. Idegességét azzal próbálta csillapítani, hogy semmi sem sülhet el rosszul. Ő nemsokára mindenképp meghal, a Bestiák eltűnésének titkára sohasem derül fény, a császár pedig kis idő múlva hatalmas erőket merít a szertartásból.

Vöröses fénnyel pirkadni kezdett az ég, és megritkult az épületek közti sötétség. A látóhatárt kémlelő Beller hosszas várakozás után végre gomolygó porfelhőt vett észre a távolban. Hasra ereszkedett az ötágú csillagalakzat közepében, vállához szorította a puskát, és tüzelő pozícióba helyezkedett. A zsigereiben érezte a közeledő századot. Hamarosan jól kivehetővé váltak; jöttek vad iramban és megállíthatatlanul, mintha szándékosan elébe mennének a végzetüknek.

 

 

7.

 

 

A síkságon hömpölygő bogárlovasok masszív hordája lenyűgöző látványt keltett. Messziről különös, amorf organizmusnak tetszett vagy valamilyen sötét folyamnak, aminek a felszínén testpáncélos emberek úsznak. Beller az impulzuspuska optikáján keresztül a groteszk masszát pásztázta, és a jelölteket kereste. Ekkora tömegben négy tetovált fickót megtalálni nem bizonyult olyan könnyűnek, mint ahogy hitte, bár Miller tizedes vörösen felizzó sárkánya minduntalan a képmezőbe ugrott. Talán az izgága tisztes folyton helyet váltott vagy ő irányította mindig akaratlanul rá a fegyvert. Nem számított, mi az oka, az aranyszőke hajú lókötőt utolsónak kellett hagynia.

Hol bujkálhat a Nemes?

Hosszas keresés után valahol középtájon rálelt a kissé testes, mégis roppant arisztokratikus benyomást keltő figurára. A vállára rajzolt sárkány úgy ugrott elő a testpáncélja alól, mint egy holografikus harci ikon. Beller hunyorogva feljebb tornázta az irányzékot, hogy a hajszálkereszt a férfi nyaki artériáján állapodjon meg, aztán benntartotta a levegőt, és megnyomta a hőkioldót. A Dragunov–2K megrándult a kezében, ami félrevitte a célkeresztet. A puskacsőből kirobbanó hősugár hajszálnyival elsüvített a köpcös uraság mellett, és leröpítette mellette lovagló társa, egy megdöbbentően hosszúkás koponyájú tengerészgyalogos sisakját.

Beller káromkodott egyet.

Az IMC alakulatainál a legkisebb egység a tűzpár volt; ők voltak azok, akiknek minden körülmények között kölcsönösen fedezniük kellett egymást. A fedetlen fővel, értetlenül jobbra-balra nézelődő kommandós szerencsére nem jött rá, mi történt, és az állatát továbbsodorta a bogáráradat. Beller nagy mázlinak tekinthette, hogy eltévedt lövése nem a meglepett hadfi remekbeszabott lófejét vitte le, mert úgy tűnt, Rutger hamis emlékeinek köszönhetően neki elméletben még csak a nagyságrendekkel otrombább Sig Sauer kezelése van meg.

Erőt vett magán, és újra megcélozta a tűzpár nélkül maradt Nemest. Ezúttal végre nem vétette el, és a lövése kicsippentett egy darabot a férfi nyaki ütőeréből. Farwell lefordult a nyeregből, és eltűnt a bogárlábak tengerében. Halála szempillantás alatt lezajlott, még a körülötte vágtázók sem vették észre, miután Zimbardi tábornok eszeveszett tempót diktált a csapatnak. Beller legszívesebben őt kapta volna következőként puskavégre, de legyőzte a késztetést.

Na, kerítsük elő a Fattyút!

Némi szemmeregetés után Seamus Dickson sárkánya is felbukkant, ám a nemesi pedigrét indokolatlanul birtokló közlegény folyamatosan egy rozsdaszín rasztafonatokat viselő hústorony takarásában szelte a dűnéket. Megpróbálhatta volna a testméretek terén dühítően túldimenzionált tengerészgyalogost keresztüllőve leszedni a zabigyereket, de nem akarta kísérteni a sorsot. Az impulzusfegyverek egy felszínes sérüléssel is könnyen halált okozhattak, és ő a lélekáldozatokból szőtt kulcs létrejöttéig semmiféle járulékos veszteséget sem engedhetett meg magának. Jobb híján a drabális tengerészgyalogos hátasát kínálta meg egy lövéssel, remélve, hogy gazdája túléli az állat várható bukását.

Pont membránon találta a célba vett hímet, aki zavarodottságában kitört oldalirányban, és levetette a hátáról a rasztafrizurás hegylakót. A tagbaszakadt katona túlélte a csontrepesztő zuhanást, és a következő pillanatban már egyik segédkezet nyújtó bajtársa mögött lovagolt. Beller végre tisztán a Fattyúra lőhetett.

Dicksonnak sikerült fejben tartania a bal szemébe fúródó koncentrált hősugarat, és holtan az alsóbb régiókba veszett. A közvetlenül mellette vágtázó fickó, egy kékre festett arcú szakaszvezető a megsebzett rovar okozta kavarodás miatt elvesztette a fonalat néhány másodpercre, és mire feleszmélt, elképzelni sem tudta, hová tűnhetett a puskapajtása.

Eddig jó – gondolta elégedett a praetorianus. – Kettő megvan, és még senki sem észlelte, hogy csipegetem az élőerőt.

A Szűz sereghajtóként zötyögött valahol leghátul, körülötte csak néhány kifejezetten satnya termetű figura galoppozott. Úgy tűnt, a nyiszlettebb katonák automatikusan utóvédet alkottak. Beller kényelmesen becélozta a vallási fanatikust, aztán döbbenten konstatálta, hogy iszonyatos fájdalom hasít a jobb kezébe, és az első három ujja felesleges kacatként leesik a helyéről.

Ne már, ezt tényleg most kell? – meredt dühödten savas vért fecskendező csonkjaira. Csikorgó fogakkal, esetlenül ügyetlenkedve kéztartást cserélt, és újra megkereste Bigott Főtörzset, erősen reménykedve, hogy a lövés előtti pillanatban nem pottyan ki a helyéről az egyik szemgolyója. Ballal határozottan nagyobb kihívásnak bizonyult úgy célozni, hogy a puskát megcsonkult jobbjával támasztja alá, bár mesterlövész kiképzése során a gyengébbik kezével is megtanították lőni, tán épp az ilyen fennforgások miatt.

A Dragunov–2K megrándult, és a kirobbanó hősugár átvitte szívtájékon a szentfazék testpáncélját. Jacques Darcy főtörzsőrmester egyenesen a mennybe vágtázott. A mellette zötyögő sárga hajú, törpe növésű kronenbergi, tökéletesen érzékelte mind a hat szemével, hogy kilőtték a harci haverját, de nem tehetett semmit. Először is túl messze volt ahhoz, hogy viszonozza a tüzet, másodszor, a lekapcsolt technológiai rendszereknek hála, az elöl haladókat sem riaszthatta, hogy egy orvlövész pufogtat az alakulatra.

Beller fújt egyet, és keresni kezdte Millert.

Hamar ráakadt, a nyughatatlan tizedes előrefurakodott, és a század élén, közvetlenül a nyalka termetű, kackiásra pödört bajuszú Zimbardi tábornok oldalán lovagolt. A testőr elmosolyodott, mert rájött, ha elég ügyes, úgy is agyonlőheti a szőke mitugrászt, hogy közben a Bestiák piperkőc vezetőjét is hidegre teszi. Feszülten koncentrált, aztán aktiválta az elsütő szerkezetet. Miller feje szétfröccsent, mint a részecskegyorsítóba ejtett sütőtök, és a koponyáját abszolút idézőjelbe tevő sugárnyaláb a mellette vágtázó főtiszt férfias torkába is takaros lyukat robbantott.

A szertartás ezzel bevégeztetett, a város mélyéből szörnyű morajlás tört fel, és betöltötte a teret. Beller sohasem hallott még ilyen velőtrázó hangot, de ez nem gátolta meg a század további ritkításában. Találomra a tömegbe lövöldözött, mert immár nem kellett azzal foglalkoznia, kiszúrják-e, és a sorrend sem számított. Szemek robbantak ki a helyükről, miközben vér és agyvelő süvített gejzírként a kivilágosodó ég felé, ám az önfeledt tivornya nemsokára véget ért.

A kommandósok hamar felismerték, hogy egy lesipuskás rejtőzik az orruk előtt komoruló, gyanús zajokat kibocsátó romvárosban. A szigorú tilalom ellenére habozás nélkül felkapcsolták az összes rendelkezésükre álló technológiát, és minden létező eszközükkel a probléma elhárítására koncentráltak. Tucatnyi célzó berendezés keresőfénye vetült Bellerre. Lézernyalábok, hősugarak, szónikus részecskék, elektromos hullámok, plazmatöltetek, miegyebek csapódtak be körülötte miközben valamelyik maximalista még egy kis hatótávolságú atomrakétát is elindított.

A testőr átlátta, hogy itt az ideje a helyváltoztatásnak, és felpattant, hogy öles ugrásokkal leszáguldjon a háta mögötti lépcsősoron. Ekkor különféle fegyverekből vagy három találat is érte. Egyik sem okozott súlyosabb sérülést, dinamikus menekülési kísérlete azonban szárnyaszegett alábucskázássá változott. Beller eddig nem gondolta volna, hogy ilyen sok lépcső vezet fel egy zikkurat tetejéig, bár lehet, hogy csak gurulás közben tűnt a fokok mennyisége olyan számottevőnek. Fölötte a templomszentély felső egyharmada elveszett egy narancsszín tűzgömbben, miközben a robbanás tolóereje őrjöngő vadsággal a mélybe taszította.

Beller iszonyatos forróságot érzett, és egyenesen felfoghatatlannak találta, hogy a becsapódás pillanatában nem kenődött szét a talajon. A sötétség közben teljesen elszivárgott, talán a köröskörül magasodó épületek málló falai szívták magukba, és csak itt-ott maradt néhány árnyékosabb rész. A homlokzatokat és az oszlopokat vörös penészféleség futotta be, mintha bomlás járta volna át az egész objektumot.

A testőr egy távolabbi lakóépület felé vánszorgott, mert tudta, hogy akik túlélték a Dragunov–2K tizedelését, mindenképpen bejönnek érte. Megölte a vezetőjüket és jó néhány társukat, kizárt dolog, hogy ne akarnának meggyőződni a haláláról. Jobb, ha új pozíciót vesz fel, mire megérkeznek, hogy méltóképpen fogadhassa őket.

Akárhogy igyekezett, a mozgása továbbra is csak szánalmas araszolgatásra emlékeztetett. A robbanás jobban megviselte, mint gondolta. Csontja ugyan nem tört, de a bőrfelületének egy jelentős hányada megégett. Látni viszonylag jól látott, a zajokat ellenben csak valami tompa szűrőernyőn keresztül érzékelte; minimum az egyik dobhártyája beszakadhatott. Akárhonnan nézte, nem látszottak igazán kiegyenlítettnek az esélyek. Hirtelen kirobbant egy nagy faldarab a fejétől alig egy hüvelyknyire, ami arra vallott, hogy az első fecskék máris megérkeztek.

Bevetődött oldalt egy sikátorba, aztán visszalőtt a Dragunovval, és sikeresen homlokon talált egy kommandóst. Mögötte két tengerészgyalogos settenkedett utóvédként, ahogy várta, de mielőtt mozdulhatott volna, meghaltak. Az egyik alatt megnyílt a talaj, és beszippantotta, a másikat pedig brutálisan vastag, tapadókorongos csápok tépték szét, amelyek egy ártalmatlannak tűnő domborműből vágódtak elő.

Miközben Beller továbbsuhant a groteszk épületalakzatok között, lidérces képek sorjáztak a szeme előtt. Egy rohampáncélos alak sisakba zárt feje érett paradicsomként robbant szét, amikor egy boltív alatt áthaladva két mázsás pöröly csapódott össze a koponyáján. Egy másik egy magasról alázúduló rostélyon vonaglott, melynek összekötőpontjain öles vastövisek meredeztek. Mindenhonnan fogaskerekek kattogása és rafinált gépezetek zakatolása hallatszott, monoton zajukat időnként halálsikolyok törték meg. Plazmafáklyaként lángoló, elevenen megnyúzott, kibelezett és megcsonkított katonák vérgőzös haláltánca zajlott. Nyúlványok, karmok, tüskés indák és groteszk végtagok fonódtak rájuk.

Beller morbid elégedettséget érzett pusztulásuk láttán. Az elintézésére idesereglett harcosok számára az sem adhatott felmentést, hogy a felettesük parancsára cselekedtek. Pontosan tudták, hogy felségárulásra készülnek, egyikük sem volt méltó rá, hogy egy levegőt szívhasson vele. Többségük már inkább menekülni próbált, de néhány megátalkodott fickó még mindig a likvidálásán fáradozott. Egy kisebb csoport megpróbálta átkaroló hadművelettel becserkészni egy szűkebb utcaszakasznál. Kettő előre szaladt, és folyamatosan befelé nyomta, míg két másik állandó zárótüzet biztosított. Közben három fegyveres oldalról is felé lódult, azt remélve, hogy a szemből rohamozók elterelik a figyelmét.

Elsőnek a suttyomban közelítő triót vadászta le, aztán a terelőket koptatta vérmaszattá az okkult ábráktól hemzsegő falak között. A biztosítók ennek láttán feladták az elintézésére tett törekvéseiket, és igyekeztek kereket oldani, de a fedezékükül szolgáló épület váratlanul a nyakukba omlott, és maga alá temette őket.

Beller, talán a harctéri stressz miatt, csak utólag érzékelte, hogy megint megsérült. Ezúttal súlyosabbnak látszó sebet kapott; mellkasán perzselt szélű, véres lyuk tátongott. Úgy érezte, ebbe akár már bele is halhat, és a felismeréstől hirtelen elborította a kimerültség. Vért köhögve egy oszlop tövébe ereszkedett, és behunyta a szemét.

Ekkor megkocogtatták a vállát, ami arra késztette, hogy felnyissa a szemhéját, és megtekintse, ki zaklatja kezdődő agóniája közben.

– Oké, Sudder, nyertél, te vagy a legjobb, most viszont nem ártana sürgősen elhúzni innen!

Harry Finkelstein állt fölötte, ahhoz képest viszonylag jó bőrben, hogy nemrég gyilkos összetűzésbe keveredett a szövetségi rendőrség jó részével.

 

 

8.

 

 

Beller dühösen meredt a megzápult agyú bogártenyésztőre.

– Mi a…

– Várj egy pillanatot! – emelte fel a mutatóujját Finkelstein, aztán valamit babrálni kezdett a saját fejénél.

A következő pillanatban a csapzott, ősz hajjal keretezett, kivénhedt arc vízszintes elemekre bomlott, és szétcsúszott. Finkelstein határozott mozdulattal leválasztotta a valódi külsejét elrejtő bionikus maszkot, aztán hanyag mozdulattal a koponyájára simuló ősz parókával együtt a homokba dobta. Beller előtt egy továbbra is döbbenetesen kék szemű, tüskefrizurát és fülig érő vigyort viselő, húsz év körüli fiatalember ácsorgott.

– Te nem is vagy vénség! – háborodott fel a testőr. – Amúgy meg, hogy értetted azt, hogy nyertem, ki a franc vagy te egyáltalán, és miért szólítottál Suddernek?

– Mert így hívnak, te barom! – közölte sértődötten az ál-öreg, miközben felé dobott egy korszerű gyógyászati chipet. – Add be ezt magadnak, mielőtt elvérzel, aztán gyere velem, ha élni akarsz!

– Nem akarok! – üvöltötte hisztérikusan Beller. – A C-vírus amúgy is megöl!

– De nem vagy corvós, csak megfertőztelek marsi leprával. Add már be magadnak azokat a nanókat, aztán kocogjunk innen kifelé!

Beller tétován az arca felé emelte a kéretlen ajándékot, aztán leengedte a kezét.

– Szó sem lehet róla – jelentette ki. – Azért küldtek ide, hogy feláldozzam magam a császárért. Ha nem halok mártírhalált, keresztbeteszek az uralkodónak!

– Nem létezik semmiféle küldetés – erősködött kék szemű megmentője –, csak mese habbal, én találtam ki az egészet az első szótól az utolsóig. Húzzunk el innen, és közben mindent elmagyarázok!

Beller kábán beadta magának a nanót, aztán feltápászkodott, és nehézkesen ügetni kezdett Finkelstein mellett.

– Mi gyerekkori cimborák vagyunk – magyarázta neki az idáig bogártenyésztőként fellépő szélhámos. – Engem ténylegesen Harry Finkelsteinnek hívnak, és az itteni BBH operatív irodájának a vezetője vagyok.

– Tudtam, hogy ezzel a névvel legfeljebb csak irodavezető lehetsz, te gyászhologram! – harákolta Beller diadalmasan.

– Haha, nagyon vicces! – vágta rá Finkelstein. – Te viszont igazából Planck Sudder százados vagy a császári testőrségből. Időnként összejárunk bulizni. A mostani látogatásodkor azt állítottad, te annyira jó vagy, hogy még hamis emlékekkel és többszörösen átírt személyiséggel is bármikor kiiktatsz száz tengerészgyalogost.

Körülöttük a város továbbra is szorgosan szedte a vérvámot. Egy összezáruló sikátor a szemük láttára morzsolt vörös péppé egy tehetetlenül ordítozó kommandóst. Egyes épületek között tüzek lobbantak, néhány mellékutcából fegyverdörrenések hallatszottak.

 – Na, és ha ezt mondtam, akkor mi van? – prüszkölte Planck. – Hát, istenem, nagyzoltam kicsit!

– Alapesetben megszoktam a fennhéjázásodat – közölte a BBH-ás gúnyosan –, de amikor ez történt, már nem voltam szomjas, és eldurrant az agyam. Tudod, hozzám futnak be a helyi ügynökök jelentései. Az egyik pár órával az érkezésed előtt tudatta, hogy a Bestia Század a közelgő hadgyakorlat ürügyén puccsra készül Praisban, aztán nyoma veszett. Úgy gondoltam, ez egy remek lehetőség arra, hogy bizonyíthasd az igazadat, mivel a megjelenésed miatt ellazsáltam a hír továbbítását a feletteseimnek.

Eléjük került három katona, akik közül az egyiknek egy homlokára tapadó, szárnyas medúzaféleség szipolyozta az agyvelejét. Ő veszélytelennek látszott, de a másik kettő még határozottan harcképesnek tűnt.

– Mit tettél, te entrópia? – firtatta Planck, miközben gondolkodás nélkül gyilokpárba állt Finkelsteinnel, és vérpermetté porlasztotta a hozzá közelebb eső tengerészgyalogos felsőtestét az impulzuspuskával.

 – Először is elkábítottalak – felelte vigyorogva bajtársa, miközben hanyagul lerobbantotta a másik taktikai kockázatot jelentő katona fejét a kezében szorongatott Cataclysm–Max-szel. – Utána beadtam neked némi marsi leprát, kamualkalmazássá degradáltam a valódi énedet, és dupla burkolással bevéstem neked két álszemélyiséget.

– Te értesz az ilyen agybuzeráláshoz? – tátotta el a száját a testőr.

– BBH-ás középvezetőként elég sok elmemanipulációs módszert ismerek és használok – közölte Finkelstein ügyesen félrehajolva egy ember nagyságú penge elől, ami egy díszes ornamentikájú homlokzat irányából lendült felé. – Az egész küldetéses sztorit én találtam ki, Rutger hamis élettörténetével együtt, hogy a Bestiákra uszítsalak. Minden átverés volt…

– Azt, akarod mondani, hogy a III. von Anstettennel folytatott diskurzus igazából meg sem történt? – kérdezte panaszosan Planck.

– Naná, hogy nem – válaszolta Finkelstein – Hol állna már szóba a világegyetem császára egy ilyen jelentéktelen kis spermiumcsomaggal?

– Jó oké – sziszegte mérgesen a testőr –, de ha kölyökkorunk óta együtt bandázunk, hogy lehet, hogy te stramm húszévesként járkálsz itt fel-alá, én meg egy kókadt, vén pénisz vagyok?

– Valójában egykorúak vagyunk, csak pluszban belőttem neked néhány sejtszinten is kiható neurális blokkolót, hogy tatának érezd és lásd magad.  Gondoltam, súlyosbítom a helyzetedet, hogy egy kicsit megneveljelek. Ne aggódj, pár óra múlva kimegy a hatásuk!

Planck egy épületre mutatott, ami a szemük láttára lényegült át gigászi féreggé.

– És ez a tébolyult város? Ez mi a rosseb?

Finkelstein vállat vont, miközben nagy ívben elkerülték a monstruózus pondrót.

– Egyszer véletlenül bejutottam a központban a magas prioritású részlegbe, onnan szereztem az objektumról szóló információt. A szakértők szerint eonokkal ezelőtt hagyta hátra egy magasan fejlett szupercivilizáció, ami az óta vagy kihalt, vagy magasabb dimenzióba lépett. A feljegyzésből az is kiderült, hogy ez a kóceráj százévenként a felszínre tör, és mindenféle rendellenes módon megöli az összes erre járót. Az a különös ötletem támadt, hogy itt intéztetem el veled a Bestiákat. Így bár visszatartottam az erről szóló fülest, elháríthatom a készülő államcsínyt, te pedig megmutathatod, mekkora aduász vagy. Persze végig készenlétben vártam, hogyha netán olyan béna lennél, hogy elkapnak, vagy kinyírnak, a helyedre álljak, és én csaljam tőrbe az árulókat. Pont erre tartom az itteni álszemélyiségemet, Sam Deckardot, a vén bogártenyésztőt. Általa prímán szemmel tudtam tartani a sivatagot és mindenféle esetleges rendszerellenes tevékenységet. Arra viszont nem számítottam, hogy pont hozzám fogsz betoppanni éjnek évadján bogarat lopni. Kimondottan szerencse, hogy egy tartalék sztorit is az agyadba véstem arról, hogy mindketten kiöregedett testőrök vagyunk, ami a Beller Persons név kimondásakor rögtön elkezdte betölteni magát.

Planck felhördült, miközben féltucatnyi tetőtől-talpig véres tengerészgyalogos tüzelni kezdett rájuk. A fickók egy hófehér, villaszerű épület belsejében lapultak, és a stratégiai pontokról folyamatosan nyomás alatt tartották őket. Átmenetileg egy repedezett falmaradvány mögé húzódtak, és időnként visszalőttek, hogy fenntartsák az ellenséges brigád érdeklődését.

– És a jelöltek meg a szertartás? – tudakolta a testőr.

– Az csak szívatás volt – nyugtatta meg Finkelstein. – Gondolod, hogy létezik olyan okkult rituálé, aminek a működéséhez tetoválással megjelölt embereket kell adott sorrendben megölni? Ne válaszolj, csak költői kérdés volt! Természetesen nincs ilyen marhaság, ahogy Sárkány-konstelláció vagy AHS kontingens sincs. Ezek mind csak az én agyszüleményeim, ez a város pedig nem egy misztikus áldozóhely, hanem egy ismeretlen faj számunkra értelmezhetetlen konstrukciója, ami valószínűleg csak a kéretlen kíváncsiskodóktól óvja magát.

Hirtelen mindketten megperdültek, és leszedték azt a kisebb, háromfős csapatot, amelyik lapos kúszásban, hátulról igyekezett rajtuk ütni. Nyilvánvalóan a villabeliek küldték az alattomos triót, hogy próbálják a tűzpárbaj örve alatt becserkészni őket. Ekkor a hófehér építmény irányából brutális zajok hallatszottak. A fedezékük mögül kileső testőr megállapította, hogy a hevesen lövöldöző Bestiák rejtekhelyét egy hatalmas kőgolyó döntötte romba. A különös manifesztáció ezután egyenesen feléjük gördült, mintha valamiféle gyilkos intelligencia vezérelte volna.

– De ez a sok hamis életút és fiktív személyiség – vette fel újra beszélgetésük fonalát a hüledező Planck, miután nagy nehezen sikerült lerázniuk a gyilkos gömböt –, Rutger és Persons… hogy tudtál kitalálni ennyi mindent?

– Hát, mifelénk általában csak a kreatívabb fickókat szokták irodavezetőnek kinevezni.

Planck felvonta a szemöldökét, miközben félrelökte állítólagos barátját egy torka felé suhanó borotvaéles diszkosz elől, ami egy félig megdőlt torony egyik viharvert ablakából röppent felé.

– Igen? Azért én mégis azt mondom, hogy hágjon meg téged hátulról egy talicska sáskacsótány!

– Ugyan már – csillapította Finkelstein elrántva őt egy kósza plazmalövedék útjából –, nem kell túlreagálni. Különben is, végül követtelek ide, hogy kihúzzalak a pácból, mert a szövik offolása után feltámadt bennem a lelkiismeret.

– Tényleg, abból nem lesz diplomáciai botrány, hogy drasztikusan lecsökkentetted a helyi rendvédelmi erők létszámát?

– Épp az imént számoltam fel a Deckard-személyiségemet. A hatóságok kapnak majd egy névtelen bejelentést, hogy a kivénhedt bogártenyésztő álcája valójában egy illegális fegyverkereskedőt rejtett, aki a harci droid készletei bevetésével iktatta ki a farmjánál felbukkanó szövetségieket. Majd valahogy a Bestiák kinyírását is az ő rovására írjuk, de az se gond, ha nem jön össze, mert a város mindjárt visszasüllyed a homok alá, és nem marad semmiféle nyom a hatóságoknak, amin elindulhatnának. A balhét esetlegesen megúszó tengerészgyalogosoknak úgysem fog hinni senki, és zárt intézetben végzik, a Zendaya pedig továbbra is a birodalom része marad, ügy lezárva.

– És ha a fülébe jutnak a császárnak az itt történtek?

– Szerintem azzal, hogy puszta brahiból keresztbe tettünk Nagy Arturusnak, inkább csak jó pontokat szerzünk nála, ha netán rájön, hogy mi álltunk az ügy hátterében.

Eljutottak a város bejáratához, amely előtt egy hatalmas robot várakozott. Egyszerre emelték rá a Dragunovot és a Cataclysm-Maxet. Az acél gólem recsegő zajokat hallatott, ami akár röhögés is lehetett, de nem sokáig derülhetett. Az impulzuspuska is kellőképpen megrongálta, a testőrmordály viszont egyenesen helyrehozhatatlan károkat okozott benne. A gigászi masina látványosan szikrázva, hatalmas döndüléssel elterült, és nem kacarászott többet. Átmásztak az égett bűzt árasztó ócskavas halmon, és nekivágtak a Nurvaknak.

– Nem messze vár ránk a gravo, amivel a megmentésedre jöttem – közölte Finkelstein. – Azzal visszajuthatunk a városba.

Morajló hang hallatszott a hátuk mögül, és amikor egy pillanatra visszafordultak, azzal szembesültek, hogy a város monumentális origamiként elkezd összecsukódni. Néhány viharvert tengerészgyalogos kétségbeesetten próbált átmászni a bejáratot eltorlaszoló fémhulladékon, de az alámerülő falak szívóereje könyörtelenül a mélybe húzta őket.

– Te egy állat vagy – csapott Planck gyermekkori barátja vállára –, nem tudom, hogy megbocsátom-e valaha, amit velem műveltél, te űrkoporsó!

– Mondtam már, hogy ne fújd fel – tiltakozott a BBH-ás.

A testőr legyintett.

– Oké, valahol még örülök is neki, hogy ebből a sok baromságból semmi sem igaz.

Egy nagyobb homokdomb mögött feltűnt a légi jármű, amellyel a cimborája ideérkezett.

– Azért ezt így nem mondanám – kacsintott rá Finkelstein. – Az alveanuszod ott vár a pilótafülkében, ha akarod, fújhatsz rajta egy győzelmi indulót!

Planck legszívesebben visszavágott volna valami epés megjegyzéssel, mivel továbbra sem hitte, hogy használt volna valaha is ilyesfajta hangszert, ám végül ejtette a riposztot. Tulajdonképpen jól alakult az egész ügy, bár régi cimborája némi hencegés miatt hajmeresztő kirándulásra küldte a sivatag poklába. Végül is csapdába csalt száz árulót, amivel szívességet tett a császárnak, és megmutatta, hogy ő a legény a memóriagáton. Már csaknem ott tartott, hogy megköszöni a bizonyítási lehetőséget, amikor a szeme sarkából érzékelte a felé lendülő Cataclysm-Max villanását. Ösztönös hátra szaltóval egy dűne fedezékébe vetődött, miközben iménti helyén látványos homok cunami szökkent a magasba.

– Te vén rohadék – hallotta meg a bogártenyésztőből BBH-ás részlegvezetővé avanzsált ifjonc rekedtes hangját –, tényleg azt hitted, hogy élve visszaviszlek a városba?

– Hát, gondoltam a régi barátságra tekintettel… – hebegte Planck értetlenül.

– Sosem voltunk barátok, Rutger! – ordította Finkelstein. – És én sohasem bocsájtom meg neked, hogy még a születésem előtt elhagytál engem!

Az önmagát két másodperce még Planck Sudderként definiáló férfi csuklott egyet. Úgy érezte, lassacskán beleőrül, hogy a leghalványabb fogalma sincs a saját identitásáról.

– Kevin? – kérdezte bizonytalanul. – Te vagy az, fiam?

 

 

9.

 

 

– Ne merészelj így nevezni engem! – üvöltötte a heves agresszivitást mutató suhanc a homokdűne túlsófeléről. – Elvesztetted minden jogodat rá, amikor cserbenhagytál!

– Beszéljük meg – hebegte Jack. – Értem, hogy gyűlölsz, de nem világos, miért mentettél meg, ha most meg ki akarsz nyírni.

– Csak az volt a lényeg, hogy a városon kívül halj meg, te féregjárat!

– A császár ellen dolgozol? – hökkent meg az őrnagy, miközben erősen fülelt, ellenfele nem próbálja-e megkerülni valamelyik irányból a rejtekhelyét. A hallása még mindig meglehetősen gyengén szuperált, így rendkívül megterhelőnek bizonyult ez a feladat.

– Az Anstettenek meggyökeresedett birodalma csakis a származásuk alapján ítéli meg az embereket! – fröcsögte Kevin. – Miattad lenézett fattyúként tengődtem az Űrkastélyban, és én ennél megalázóbb sorsot elképzelni sem tudok! Emberfeletti erőfeszítéssel kitanultam a törvényszéki emlékbevésést, de még ez sem váltott ki megbecsülést az irányomban. Egyedül Nagy Arturus látta meg a bennem a kiaknázatlan lehetőséget!

– Csodálatos – mondta némi szkepticizmussal Jack –, de még mindig nem értem, hogyan vezethetett mindez odáig, hogy most egymásra szegezzük a fegyverünket.

– Te akkor is a birodalom gyalogja voltál, amikor szabadnak hitted magad – közölte lázongó ivadéka megvetően. – Szellemi vezetőm megüzente, hogy a császár elküldi hozzád Planck Suddert, aki az én előmenetelem fejében rávesz téged valamiféle öngyilkos merényletre az elszakadásra készülő Bestiák ellen. Az összecsapásra, nem tudni, pontosan, miért, egy titkos, sivatagi városban kerül majd sor. Uram biztosra vette, hogy bevállalod, mivel a BBH nyomására egy zendayai orvos elhitette veled, hogy corvós vagy, noha csak megfertőzött marsi leprával egy arctalan ügynök a tömegben. Azt a parancsot kaptam, hagyjam, hogy elintézd a századot, de csaljalak ki valahogy a városból, mielőtt feláldoznád magad, és mindenképpen idekint öljelek meg, ha végezni akarok veled. Ja, és amíg lehet, titokban kell tartani, hogy nem odabent haltál meg.

Jack nagyot, nyelt, amikor rádöbbent, hogy Sudder felbukkanása tényleg megtörtént, és ő kénytelen lesz visszatérni a kivénhedt hitszegő imázsához. Sokkal jobban esett a magasabb érdekek ütközőpontjában álló Beller Persons-szal azonosulni, de a rideg valóságnál még a beképzelt Planck Sudder alteregó is százszor szimpatikusabbnak látszott. Dühösen megrázta a fejét, aztán elkúszott bal felé, hogy oldalirányból próbálja meg becserkészni a fiát. A műveletet némiképp megnehezítette, hogy a nemrég kivitelezett hátra szaltótól megfájdult az egyik forgója, ráadásul figyelemelterelés céljából lázadó vérét is beszéltetnie kellett.

– A főnököd miért nem inkább a Bestiák kinyírását próbálta meggátoltatni veled? – érdeklődött némi számon kérő éllel hangjában.

– Fogalmam sincs – válaszolta Kevin. – Azt viszont gyanítom, hogy ez egy hatalmas játszma, amelyben jelentéktelen tételnek számít a Zendaya politikai helyzete, vagy száz névtelen tengerészgyalogos halála.

– Oké – sóhajtotta Jack, miközben kidugta a fejét egy homokdomb mögül, hogy felmérje a terepet.

Egyenesen a Cataclysm-Max alagútként ásító csövébe bámult, amelyet a szétterpesztett lábbal fölé magasodó Kevin a homloka közepére szegezett.

– Kukucs! – vicsorgott rá rendszerellenes sarja. – Megvagy!

– Na, jó – nyögte megadóan Jack, és a homokba ejtve a Dragunovot feltápászkodott. – Ha így is, úgy is megölsz, elárulhatnád, hogy hoztad össze ezt az egész szélhámosságot. Mert gondolom, te ültetted az agyamba a Beller-személyiséget, de fogalmam sincs, hogyan, mikor és miért csináltad.

Kevin törökülésbe ereszkedett, és engedékenyen intett, hogy ő is kövesse a példáját.

– Arra jutottam, úgy tudlak a legjobban meggátolni a küldetésedben, ha összekuszálom a racionális énedet, és elbizonytalanítalak a saját önazonosságodat illetően – kezdett a meséjébe a kölyök. – Beller Persons jól felépített fiktív karaktere nagyon kellett ahhoz, hogy folyamatosan megkérdőjelezd a téged körülvevő valóságot. Tudtam, ha sikerül elérnem a célomat, a kritikus pillanatban már bemondásra is elhiszel egy újabb fals személyiség verziót, miközben a valódi lényedet tünékeny szemfényvesztésnek véled.

Jack karja libabőrössé vált.

– El kell ismernem, hogy ez egy igazi dupla fenekű átverés – mondta tisztelettől csöpögő hangon. – Azt is elárulnád, hogy sikerült kivitelezned rajtam ezt a kiváló svindlit?

Kevin flegmán vállat vont.

– Hát, hogyne. A Beller karakter működőképességéhez csak egy régi jó barát, Harry Finkelstein kellett, akit azért hoztam létre, hogy katalizálja az új éned megszületéséhez szükséges folyamatokat. Emellett abban is lényeges szerepet játszott, hogy később a Sudder figura valódiságát is elhitesse veled. Így tehát vénembernek maszkíroztam magam, és a Zendayára jöttem, hogy a kedvező pillanatban a közeledbe férkőzzek. Még egy patinás Cataclysm-Maxet is magammal hoztam, hogy hitelesebbnek tűnjön a látszat. Mire ideértem, te már az utolsó kapunyitó nyomában lihegtél, és a becserkészése után összeugrottál az egyik helyi kripli kommandóval. Azt hittem, bajban leszel, de kivágtad magad, és a shined farmok felé vetted az irányt. Nem volt nehéz kitalálni, mire készülsz, és amikor betörtél az egyik tenyésztő telepre, egyszerűen csak improvizáltam, és színre léptem császári testőrből zavarodott bogártenyésztővé átvedlett rokkantnyugdíjasként.

– Oké-oké, ezt értem – bólogatott a renegát –, de hogy vitted be a Beller alteregót? Nem ütöttél le, nem kábítottál el és nem találok az emlékeim között semmilyen kiesett időt. Akkor mégis hogy csináltad?

Leszármazottja elmosolyodott.

 – Nem tudom, hogy te miben vagy, de a legtöbb laikus nagyon furcsa elképzeléseket táplál az emlék bevéséssel kapcsolatban – közölte némi fensőbbséggel. – Azt hiszik, annyiból áll az egész, hogy leszíjazzuk a delikvenst, aztán elektrosokkoljuk vagy belevágunk a halántéklebenyébe. Valójában mielőtt bármit is tennénk, előbb megpuhítjuk az alanyt. Amikor elkaptalak a farmon, beadtam neked egy pszichotrop szert, miközben fegyvert nyomtam az oldaladhoz. Utána beültettem az incepciókat, majd nézéssel és furcsa gesztusokkal fokozatosan az eljáráshoz szükséges transzállapotba ejtettelek.

– Nem igaz! – csapott a homlokára az őrnagy. – Éreztem is valami csípést, amikor megfogtál…! Szóval akkor ezért hadonásztál összevissza, miközben játszottad a hülyét, és a testvériségünkről hadováltál! Nem sokra rá el is aludtam Lizzy hátán, miközben azon tűnődtem, tényleg az vagyok-e, akinek hiszem magamat.

– Én meg utánad suhantam a gravómmal, és szépen bevéstem neked a Beller felkészítéséről szóló kamuemléket, amíg aludtál egyet. Kitaláltam egy légből kapott mesét fekete miséről meg véráldozatról, jobb ötletem nem lévén, miért küldené a császár az egyik praetorianusát névtelen mártírhalálba egy Zendayához hasonló porfészekben. Az udvarban suttognak ezt-azt okkult szertartásokról meg mágiáról, de csak a gyermekmesék szintjén, én pedig ihletet merítettem ezekből az ostoba összeesküvés elméletekből.

– Zseni vagy! – mondta Jack némileg elérzékenyülten.

Most először beszélgettek szülő-gyermek relációban, és a helyzet visszásságának ellenére nagyfokú elégedettséget érzett a fia teljesítményével kapcsolatban.

– Akad még valami, amit nem értek – dadogta, amikor összeszedte magát. – Az általad előre megtervezett elmeprogramban egy furcsa nevű bevéső pontosan tudta, hogy mi fog menni a holo csatornán Sudder megjelenésekor, és azt is megjósolta, miféle víziót fogok látni, amikor felidézi az elmém az emanációval lezajlott találkozást. Ezt a fickót te vésted az agyamba a sivatagban, alig pár órával a megérkezésed után. Ezek az információk viszont egyszerűen nem lehettek ott már jó előre az általad kreált emlékcsomagban. Nem tudom világos-e, amit mondani próbálok…

Ivadéka felkuncogott.

– Ó, hát még szép, hogy az! Fel kell téged világosítanom, hogy amit te emlékcsomagnak nevezel, nem olyan, mint egy hagyományos, lineáris vonalon futó forgatókönyv. Vannak benne fix pontok meg egy rakás változó. Emellett az emberi agy nem egy olyan egyszerű szerkezet, mint mondjuk a kvantummodulált szingularitástorzító. Ha az elme elhisz valamilyen lehetetlen koncepciót, úgy illeszti össze a részleteket, hogy azok még visszamenőleg is passzoljanak a feltételezéseihez, és a valós meg a fiktív személyiségek memóriamoduljait ugyancsak önnön tévképzetei megerősítésére használja. Egyszerűbben a tudat úgy egészíti ki az apróbb logikai eltéréseket, hogy azok mindenképp egybevágjanak.

– Elképesztően tehetséges vagy – rebegte áhítatosan Jack. – Már tényleg csak egy kérdésem maradt. Miért ragaszkodsz annyira megölésemhez?

Kevin elfintorodott.

– Ha nem csinállak ki, még a végén élve visszasétálsz a városba, amilyen szívós egy rohadék vagy, márpedig az nem nagyon kedvezne Nagy Arturus terveinek. És különben is… hátulgombolós koromban megfogadtam, hogy végzek veled, ha egyszer megtalállak… szóval van egy kis elszámolnivalónk…

– Megértelek – bólintott bánatosan Jack.

Rendkívül groteszknek tűnt, hogy éppen az akarja a legjobban megölni, akiért az életét áldozta volna, de végül is belátta az ügy jogosságát. Úgy döntött, hogy nem áll ellen. Ha Kevin ezzel csakugyan békére lelhet, bukott apaként ez a legkevesebb, amit megtehet érte.

Fia arca megvonaglott. Láthatóan hezitált, talán a gyermeki szeretet egy aprócska szikrája még mindig a lelkében pislákolt. Végül elhatározásra jutott, mert talpra ugrott, és apja felé lendítette a Cataclysm-Maxet. Jack felüvöltött, aztán önkéntelenül hanyatt vetette magát, megragadta a karnyújtásnyira heverő Dragunov–2K-át, és fektéből homlokon lőtte a gyanútlan ifjat.

Kevinnek felsikoltani sem maradt ideje, élettelenül hátrahanyatlott.

Jack nehézkesen felült, és kábán a holttestre meredt. Ő nem ezt akarta, de szándéka ellenére bekapcsoltak a tengerészgyalogságnál belévert kérlelhetetlen beidegződések. Fájdalmasan szűkölni kezdett, mint egy megsebzett kutya, a szeméből könnyek peregtek. A rátörő gyász valósággal széttépte a lelkét. Nem tudta, mit csináljon. Őrjöngve előre-hátrahajladozott, mintha démonok rángatnák; az öngyűlölet pusztító tüzének kiszolgáltatva a totális téboly peremén táncolt.

Végül nagy sokára lecsillapodott valamelyest, és letargikusan talpra kecmergett, Elméje racionális üzemmódba kapcsolt, mert rövid töprengést követően magához vette a Cataclysm-Maxet, aztán ruhát cserélt Kevinnel, és a pár lépésnyire várakozó gravóhoz vonszolta a holttestet. Fia öltözéke itt-ott lötyögött rajta, ám ez nem igazán számított. Biztonságos távolságba húzódott a géptől, rászegezte a testőrágyút, és beleeresztett egyet a hajtóműbe. A légi jármú vakító villanással szétvetődött, a detonációval együtt járó heves égési folyamatok vélhetőleg nem sokat hagytak a pilótafülkébe ültetetett holttestből.

Bármi lesz is, előbb-utóbb keresni kezdik őt. A BBH megtalálja a kiégett gravót, a benne lapuló maradványok pedig feltehetően elég genetikai egyezést mutatnak ahhoz, hogy leálljanak a kutatással. Törlik a nevét az AHS listából, és a birodalmi hatóságok soha többé nem zaklatják.

Most visszamegy a városba, vesz egy új személyazonosságot, kikúrálja magát a marsi leprából, aztán csendben továbbáll a bolygóról, és vezekléssel tölti a hátralévő éveit. Talán keres valami szélsőségesebb körülményekkel bíró planétát, és megpróbál jó cselekedetekkel megtisztulni a bűneitől.

Jack lekicsinyítette a Dragunov–2K-át, átvetette a vállán a Cataclysm-Maxet, aztán elindult Obrat felé. Ahogy gépiesen rakosgatta a lábát, egyszer csak minden előjel vagy különösebb ok nélkül eszébe villant a Sudderrel folytatott beszélgetés.

III. von Anstetten küldönce ugyan hazudott a testét gyötrő betegségről, de ez nem azt jelentette, hogy az összes többi kijelentése a mesedélután kategóriát súrolta. Az emanáció azt állította, hogy a színlelt halála után a mozgósítható szakadárok listájába került, majd ki is fejtette, hogy mivel jár ez.

Az AHS az aktív, ha szükséges rövidítése. Nem hivatalosan így jelölik meg a tudtukon kívül alvó ügynöknek tekintett renegátokat. Az ilyen státuszba került személynek rutinszerűen bevésnek egy védelmi protokollt, ami a megfelelő kódszó kimondása után, kudarc vagy fogságba esés esetén egy bizony időkeret lejártakor automatikusan törli a teljes emlékezetét. Megjegyzem, már elhangzott ez a kifejezés.

Jack sóbálványként megtorpant, fejében őrületes lassúsággal forogtak a képzeletbeli fogaskerekek. Ráébredt, hogy esélye sincs elhagyni a bolygót, és bármit is jóvátenni, ha Sudder kijelentései fedik a valóságot. Az egykori tengerészgyalogos őrnagy harsányan röhögni kezdett, aztán a torkából feltörő ugató hangoknak hirtelen végük szakadt…

A sivatagban toporgó névtelen öregember előreindult, gépiesen emelgetve fájó lábát. Arcára új rácokat vésett a perzselő nap, ajka kiszáradt, mint a perihéliumba sodródó napkollapszár. Semmit sem tudott magáról, sem a nevét, sem azt, hogy miért borítják sérülések, és hol hagyta a jobb keze három ujját. Üres papírlappá vált, amelyre már csak a sívó homok vésheti fel végtelen bánatát, mégis oly határozottan lépkedett, mintha az izzó láthatáron túl a megváltás várna rá.